Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mesék

2011.11.20

                                                  A királylány báli ruhája és Péter utazása

 

Élt valahol a kietlen pusztaságon egy szürke tollú, hosszú nyakú, rövid lábú, énekes torkú madár. Párja nem volt ezen a világon, bánatában énekelt. Hangját nem hallotta senki e világon, csak bánatában énekelt. Hangját nem hallotta még senki ezen a világon, csak tolláról meséltek.
A világnak innenső sarkán pedig élt egy csúnya királylány üvegpalotába zárva. Rég elfeledett hazájába vágyott,de valami bezárta. Vágyai börtönében ő is csak énekelt. Nem volt sem herceg, sem király ki kezére illett volna. Mindenki kerülte szomorúsága miatt. Szíve pedig tele volt szeretettel, és mindenki tudta, hogy ő az utolsó királylány kerek e világon. Egyszer aztán történt, hogy egy rettentő bátor szívű kisfiú meghívóval kezében érkezett az üvegpalota bejáratához. Sokáig hiába kopogott annak ajtaján, mert ajtót nem nyitott eme királylány. Megunva a kopogtatást, megfogta a hideg üvegkilincset és benyitott egy hatalmas terembe, melynek jobb oldalán, egy mélyedésben hatalmas üvegkandallóban égett a meleget adó tűz. A csúnya királylány éppen egy csöppnyi kiskutyát fésülgetett a trónszéken elmélyülten. A kisfiú, meghívóval a kezében a térdeplő királylány háta mögé lépett, míg az mit sem sejtve ápolta a büszke kutyust. A kisfiút Péternek hívták és olyan tizenegy éves körül lehetett. Péter bátra megérintette a királylány vállát, aki ijedten nézett hátra. A kutyus csodálkozva meredt a bátor kisfiúra, aki arccal a földre borulva üdvözölte a királylányt. Kezét a magasba tartva fogta a meghívót és nyújtotta át a Rebeka nevű királylánynak. A csúnya Rebeka mosolyra húzta finom ívű száját és olyan csodálatos arcvonásai lettek, hogy amikor Péter felnézett szemei kerekre tágultak. A lány elvette tőle az Írást. Könnyekre fakadva olvasta a meghívót, mely’ egy bálra szólt az utolsó el nem kelt herceg országában, aki félelmében Pétert küldte el a meghívóval. A fiúcska ránézett Rebekára, és mintha csak sejtette volna mi a baj, könnyes szemmel először rá, majd az ég felé nézett. Rebeka, - kopott ruhájára gondolt. A fiúcska megfogta ruhája szegélyét, majd a királylány szemébe nézve ezt mondta: - Neked lesz a legszebb ruhád a bálon!
A királylány hálás tekintettel a fiúcska barna szemébe nézett, s megadóan lehajtotta fejét. Búcsúzásul a királylány meghajtotta finom derekát, Péter pedig földig hajlással viszonozta a meghajlást. Rebeka visszafordult az ódon falak között élő egyetlen társához. Az eb hálásan fogadta gazdája nyaggatását.
A kisfiú mivel hallott a csodálatos madárról – mely az Óhazában élt – nyugat felé fordult. A nap narancsszínű lemenő sugarait követve indult aprócska sarujában a madár nyomára. Hosszú út állt előtte. Az úton át kellett vágnia egy tamariszkusz és egy góferfa erdőn, egy hatalmas tengeren és a kietlen pusztaságon. Nekivágott hát annak az útnak, melyet hívő lévén – Isten jelölt ki számára. Az égre emelte bátor tekintetét és elmondva egy imát, belépett a sűrűnek és sötétnek látszó erdőbe. Jócskán sötétedett már és megvillant két apró fény az erdő mélyén. A fiúcska Istentől kapott bátorságával – közelebb lépett. Hangos morgás fogadta az idegen betolakodót. Péter Isten teremtményével, egy farkassal találta szembe magát. A fiúcska úgy gondolta az ég küldte ezt a teremtményt, hogy mutassa neki az utat. Az ordas hátat fordított, és jelezve, hogy segítő szándékkal jött elindult ki a tamariszkuszfa erdőből. A sűrű lombok közt az őszi szél lágy hullámai szelték át a falevelek dús egymásutánját. A kisfiú felemelte fejét, hogy a szellő érinthesse arcát. A hold világította és farkas mutatta út végére ért. Köszönetképpen megvakargatta az ordas fejét és tovább ment. Az erdőből kiérve a hold fényében egy virágokkal teli rétre érkezett, ahol vadnyulacskák ugrándoztak. A meleg szélben szaladni támadt kedve, így nekiiramodott. A rét közepén egy diófa állt. Megéhezve letelepedett a fa alá és egyik diót törte kicsi kezével a másik után. Egyet zsebre téve útravalónak, hálát adott Istennek, felállt és tovább indult. A góferfa erdőbe érve, megérintette egynek a törzsét és eszébe jutott egy történet, melyet édesanyja mesélt neki. Egy emberről szólt, akit Nóénak hívtak. Emlékezetében akkor ugyan az emberek együtt éltek az állatokkal, de csak növényeket ettek. Elengedte a fa törzsét, miután egyszer végighúzta rajta apró kezét, melybe egy szálka akadt. Szisszenés nélkül tűrve ment tovább a kijelölt úton. Sarujába por került, de lába meg sem érezte a porszemek karcolását. Már hajnalodott – vagyis elvált a boltozat alatt levő víz a boltozat felett levő víztől és látszani kezdett a száraz. Péter csodálkozó szemmel nézett a tengerre, de mintha már látta volna. Kicsi kezével kaparni kezdte a földet és giliszta után kutatott, mert halat szeretett volna fogni – méghozzá egy fűrészfogú halat. Hitt benne, hogy annak és Istennek a segítségével – képes kivágni egy akkora góferfát, mely’ éppen elég egy akkora kenunak, amiben ő maga egyedül elfér. Fogott egy botot, mely egy fűzfa alatt hevert. Szakított egy szálat a góferfáról lelógó liánról, úgy hogy jobb öklére tekerte a lián egyetlen szálát. Így csinált magának egy halfogásra megfelelő eszközt. Zsebében talált az udvarukban élő kacsák lábáról való körmöt, ezt a zsineg vagyis a lián végére csomózta, másik végét pedig a botra kötötte. Nagy lendülettel a tengerbe dobta. Igaz órákat várt a hal kifogására, de türelme meghozta a várt eredményt. Kifogott egy fűrészfogú halat! A hal partra húzásánál azonban csalódnia kellett, mert az nekicsapódott egy sziklának és feje leszakadt. Kicsit búsult miatta, de tudta, hogy a dió ott lapul a másik zsebében. Saruját levéve a vízbe gázolt és partra emelte a hal fejét. Pontosan erre volt szüksége,hogy kivágjon egy góferfát. Mivel elfáradt leült megpihenni az erdő avarjában és egyetlen pillanat alatt elaludt. A csillagok vigyáztak álmára. A harmadik nap reggelén gyönyörű világosságra ébredt. Megdörzsölte kicsi szemét, átvágott a tisztáson, hogy megmossa lábát és arcocskáját. Aztán nagy munkába kezdett. Hitte, mert édesanyja megtanította neki – vasárnaponként a templom után, hogy a hite segítségével képes kivágni a fűrészfogú hal segítségével a neki megfelelő fát. Így hát nekiállt. Kicsi izmos keze, melyet édesapjától örökölt – megfeszült a hal fején és izzadtságcseppek hullottak örömtől csillogó szemébe. Délben megpihenve megtörte dióját és, ahogy édesanyjától tanulta elmondott egy imát beteg testvéréért, akire haragudott és könnyek kezdtek folyni szeméből. Végül megbocsátott önmagának, amiért haragudott édesanyjára, hogy beteg testvérét ápolja, ahelyett, hogy vele foglalkozna. Dühös lett és így állt neki újra a favágásnak. Könnyei között észre sem vette, hogy a fa váratlanul kidőlt. Leült a tengerpart porába és azon gondolkodott – marokba fogva a port, hogy mivel fogja kivájni kenuját. Hirtelen ismét dühös lett és kezében tartva a marék homokot, a kidöntött fához ment és dörzsölni kezdte a fát a porral. Amikor felnézett látta, hogy a por lepergette a fatörzs egy részét. Kicsi kezecskéjével, rohanva homokot hordott a fa mellé, és újra nekilátott a hatalmas munkának. Mire felragyogott az első csillag – az Esthajnal – elvégezte munkáját. Befeküdt a csónakba és mély álomra hajtotta fejét. Mielőtt azonban elaludt gondolatban ezek futottak át a fején:
Édes Jézus, adjál nékem szép álmokat Félek,így ne takard el a vigyázó csillagokat.
Köszönöm mit adtál nékem,
S bocsásd meg az összes vétkem!
A következő pillanatban elaludt. A negyedik nap hajnalán az ég alja vörös fényben ragyogott. Rettenetes szél támadt, így Péter úgy döntött el sem indul a maga készítette kenuval. Helyette kitalált valami mást. A fákról alá csüngő liánokból annyit tépett, hogy fonjon magának egy zsákot. A liánok szálait egyesével húzkodta szét és tette a tenger sós vizébe, hogy utána a napra kiterítve, annak felkelő sugarai átszárítsák és erősebbek legyenek. Amíg azok száradtak a mezőre sétált. Amint ment – mendegélt majdnem bele esett egy mogyoró bokorba, amikor egy mezei nyúl olyan magasra ugrott előtte, mint ő maga. A nyuszi is a mogyoró bokorhoz igyekezett, de megijedt Péter láttán, aki még toppantott is egyet a nyuszinak – az csodálkozva rámeredt aztán tovaiszkolt. A fiúcska leült a mogyoró bokor alá, jól lakva elaludt alatta. A nap már elkerülte a delet, amikor felébredt és visszaballagott a partra, hogy összeszedje madzagjait. Tenyerébe rakta merőlegesen a szálakat és minden másodikon átfűzött egyet – egyet. Amikor elkészült köveket rakott bele és visszacsúsztatta a vízbe. Amíg azok áztak nézte a vízből fel – felbukó halakat. Egyik – egyik még repülni is tudott. Amikor megunta kisétált a mezőre és hanyatt feküdt a fűben a kéklő eget nézte. A kéklő égen madarak jelentek meg. A sasok vadászatát figyelve eszébe jutott, hogy édesanyja mesélt neki egy vadászról, akit Nimródnak hívtak. Váratlanul elaludt. Álmában megjelent egy angyal és ezt mondta neki: - Amit összegyűjtöttél vidd magaddal, szükséged lesz rá az úton! Találsz egy bokrot a mezőn – csipkebogyó bokornak hívják. Vigyél a bogyójából annak a madárnak, s meglásd hasznodra lesz.
Péter meglepődött ugyan, de álmában így mondott köszönetet az angyalnak:
Isten küldötte áldott angyal
Áldj meg minket emberi alakkal!
Hazaküldlek testvéremhez
Beteg, szegény kicsikéhez
Köszönöm a jó tanácsot,
S elmondok egy imát rátok!
Felébredve tudta mit kell tennie és azt is tudta, hogyha hazaér elmeséli szóról – szóra mi történt vele. Visszament a sós vízzel átitatott zsákhoz, lehajolt és kivette. Elindult vele az erdő felé és erre emlékezett édesanyja szavaiból: „Hatalmas vadász volt ő az Úr előtt. Ezért mondják: Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród.” Fogta a maga készítette parittyát és kilesett az ágak között egy mókust. Meglendítette parittyáját és egy laza mozdulattal elengedte, amely a mókus fején landolt. Odament, lehajolt érte, megnyúzta. Húsát a farkasoknak hagyta, bőréből zsákot csinált. Visszament oda, ahol a kenut csinálta és tett egy kis fűrészport a bőrtarisznyába, mellyel otthon majd begyújthatnak. Leheveredett a kenu mellé és imával a száján elaludt. Közben Isten az angyal segítségével fagyot hozott a csipkebogyóra. Pirkadni kezdett az ötödik nap reggelén, amikor Péter a mezőn már a csipkebogyót szedte, melyet az angyal mondott neki. Zsákjába rakva visszament a kenuhoz. A vízre tolta és elindult a tengeren. A víz sima és háborítatlan volt. Kezével evezve ért a kietlen pusztaságba. Sokáig kereste a madarat, mire meghallott egy gyönyörű éneket: - Biztosan a szürke tollú madár az – gondolta. Órákat sétált, amire meglátta – a madár azonban megijedt. Péter felnézett az égre és eszébe jutott az angyal tanácsa. Fogta a bogyókat és egyesével a kenuig szórta őket. A kenuban lapulva várta a madarat. Az utolsó szem csipkebogyót a tarisznya füléből készített kötélhurokba. A madár nemsokára megjelent, melyet Péter a kenu oldalán felemelkedve látott. Amikor az utolsó szemhez ért a madár, megrántotta a kezében lévő kötél végét, és a madár lába benne maradt. Megfogta és ölébe tette, a madár fejét a szárnya alá dugva a madár elaludt. Péter a következőket mondta:
Köszönöm Istenem neked e nemes állatot,
Melyet a te értelmed nekem adott!
Kérlek, könnyítsd meg az utamat haza
Vár a királylány, édesanyám és annak kisebbik fia.
Ebben a pillanatban megjelent egy hatalmas cápa és felső uszonyát a vízből kivetve vezette Pétert ugyanazon az úton haza, amelyen jött. Baj nélkül a góferfa erdőhöz értek. Ezért is mondják ma: „Járt utat a járatlanért el ne hagyj!”A fiú köszönetet mondott a halnak és Istennek: - Köszönöm Uram!- és kiszállt a kenuból. Majd kikötötte egy sziklához és haza indult.
Eközben a királylány hímzésével foglalta el magát és egyszerre csak elaludt. Álmában gyönyörű angyalt látott. Az angyal ezt mondta neki: - Rebeka! Amikor Péter megjön magával hozza a kötelet és a madarat: azzal a kötéllel kösd fel a madár lábát és lógasd fejjel lefelé a madarat négy teljes napig. Ha tolla lehullt, varrjál ruhát belőle magadnak. Rebeka hálát adott az Úrnak, hogy elküldte angyalát és álmában elmondott egy „Üdvözlégy Máriát”. Mire felébredt Péter megérkezett. A királylány megkínálta egy pohár vízzel, mely tisztavizű forrás mellett csörgedezett. Péter elfogadta és mindent úgy mesélt el a királylánynak, ahogy volt, majd összeszedte maradék holmiját és haza indult. De mielőtt elindult volna Rebeka elhívta magával a bálba, azonban a fiú nemet mondott, mert elmesélte beteg testvére történetét. A királylány megfogta a fiú imára kulcsolt kezét és útjára engedte. Megígérte, hogy meglátogatja őket és ajándékot visz nekik. Még nem tudta mi lesz az, de megfogadta és tudta, hogy teljesítenie kell. Így hát várt négy napot és mire a kamrába ért csodálatos meglepetés várta. A madár tolla lepotyogott és bőre aranyból volt. Tollából hímzett ruhájára külső burkot készített és olyan csodálatos ruhája lett, mint soha a világon senkinek. A királyfi a bál napjára hintót küldetett érte: négy fehér lóval, de egyszerű fa kerettel, kalocsai mintával kifestve. A királylány vagyis, Rebeka beült a hintóba, de előtte szólt a bakosnak, hogy álljon meg Péterék házánál. Ígéretéhez híven bevitte a madár bőrét, amiből felgyógyulhatott Péter testvére Hettita. Az Úr angyala közben járt Péter édesanyjánál és ezt mondta neki: - Az ajándékot fogadd el, jó szívvel adják és fordítsd gyermeked gyógyulására! „Száraj, az erős, az Úr által áldott asszony megköszönte emígyen: Köszönöm angyal, kit Isten küldött
Az út közben fiam felnőtt
Lehozott Isten téged a mennyből
Ad át, hogy köszönöm szívemből!
Péter, Száraj és Hettita örömmel fogadták az ajándékot és megkínálták Rebekát egy pohár tiszta vízzel és cukor nélkül sütött diós süteménnyel. Ő örömmel elfogadta és vitt belőle a királyfinak is, aki amikor meglátta hálát adott az Úrnak, hogy ilyen feleséget rendelt mellé. Rebeka amikor a bálterembe lépett, tollruhája pompázatos csillogásán elámult mindenki. Aki kérdezte, annak őszintén elmesélte történetét, de az irigység nem ütötte föl a fejét. A bál után nászt tartottak és a templomban igent mondtak. Az Úr megáldotta őket, és itt sajnos vége a mesének.

                                                            Báránybőr takaró

 

Élt valahol egy aprócska faluban,egy öreg paraszt.Senkinek útjában nem állt soha,híres sem volt,csak élte a mindennapi életét.Hajnalban ébredt és kijárt az erdőbe fát vágni,hogy legyen télre tüzelője.Szamarait felszerszámozta,befogta majd felült a bakra és kézzel készített ostorával hajtott ki az erdőbe.Még egy takarója sem volt,amivel befödhette volna magát, amikor fázott a kocsi bakján.Szamarait Öcsinek és Lajosnak hívták.Szerették az öreget,habár már nehezen húzták a kocsit- nem együtt vénültek meg Pista bácsival.De az öreg is nagyon szerette őket,mert egyetlen füttyentésre indultak,két füttyszavára megálltak.Az öregnek ugyan sok kis unokája volt,de egyik sem látogatta.Egyszer aztán egy idegen kisfiú keveredett valahogy a faluba.Senki sem tudta,hogy honnan jött vagy mit akat.Az emberek még csak rá sem néztek.Nem kérdezték van-e mit ennie,vagy nem fázik-e.Pista apó-mert a falu így hívta- két szamarával lassan döcögött a Medvés-tölgyes felé.Állatait időben kihajtotta a mezőre,hogy legeljenek eleget mire ő hazaér,és a teheneknek legyen elég teje,a birkáknak hatalmas és puha gyapja.

 Kocsizás közben fütyörészett, 'bár már elég hideg volt ahhoz,hogy bajszára fagyjon a dér.Olyan hideg ősz volt,hogy 'bár az öreg keze hozzászokott már a hideghez-dörzsölni kellett,hogy a vér elinduljon benne.Szóval csípős idő volt.A dér virágokat formált a házak ablakaira,de más ezt csak a meleg szobából vette észre,ha észrevette.Kislányok játszottak a szobaablakban azzal,hogy kicsi kezükkel körberajzolták a virágokat belül az üvegtáblán.A lánykák szerették nézni,amikor Pista apó-aki a helyi harangozó is volt-szamaraival végigcaplat a kihalt utcán.Az út göröngyös volt,de Öcsi és Lajos lába jól bírták ezt.Az út egy kő alapú,fa ívű hídon vezetett át,melyet a szamarak nem szerettek.Amikor kicsik voltak az öreg harangozó leszállva a bakról,kézzel kellett átvezesse őket rajta.Öcsivel úgy járt,hogy amikor megvette és a vasárnapi vásárból hozta haza szegényt,hogy a makacs szamár megállt két méterre a fahíd előtt.Bárhogy tuszkolta előről,hátulról,fülét,farkát rángatva nem akart neki engedelmeskedni.Próbálta így,próbálta úgy,répával,salátával,de nem ment.A szamár makacsabb volt,mint egy öszvér.A fülénél fogva húzta,amikor a szamár két hátsó patájára emelkedett,és egy nagy Iá-val fogta magát megfordult és kirohant a rétre legelni.Pist apónak hirtelen ötlet jutott az eszébe:megfogta a szamár farkát,a hátára tekerte és lám a szamár engedelmesen követte.Mellette gyalogolva megveregette két hatalmas füle között a fejét.Kilógó kóróval a szájában a szamár átment a hídon.A kóró lilás színe megfogta a száját,és jóízűen nyalogatta a fent ragadó maradványokat.Így szoktatta rá az öreg apó nap,mint nap a hídon való átkeléshez Öcsit.

 Az erdőhöz érvén Pista apó kifogta Öcsit és Lajost,melyek közül Öcsi volt az idősebb.Kivitte őket legelni a rétre és szabadon válogathattak a füvek közül.Ő pedig az erdőben sétálva kiválasztott egy megfelelő méretű fát és baltával nekilátott kivágni.Illetve nekilátott volna,ha valami forgolódásnak tűnő mocorgást és valami állatnak tűnő nyöszörgő hangot nem hall,az egyik bolor alól.A vadmálna indái belekapaszkodtak nadrágja szárába és megpróbálták visszatartani attól,hogy megnézze micsoda különös állatfaj rejtőzik a bokor alatt.Baltával volt kénytelen kiszabadítani magát a vadmálna közül.Az öreg bátor volt ugyan,de azért a medvétől ő is tartott,így baltával a kezében nyitotta szét a som bokrot.Csodálkozva látta,hogy egy kis ázott-fázott,ágaktól összekarmolt,koszos,rongyos valami fekszik a bokor alatt.Nem tudta eldönteni,hogy egy borz-mely ruhát lopott a faluból,vagy egy ember,aki nagyon átfagyva,falevelekkel betakarva alszik ott.Amikor jobban megnézte,látta,hogy egy kisfiú.Megsajnálta,de nem szólt-hagyta had aludjon tovább,ám a fejében már megszületett a gondolat,hogy mit fog tenni.A kisfiú félálomban volt,így egyik résnyire kinyitott szemével látta,hogy egy bajuszos öregember hajol föléje,de nem szólt.Az apó kivágta a neki megfelelő fát,befogta szamarait és haza sietett.Otthon kinézte a legszebb bárányt,megnyúzta bőrét-a napra tette száradni.Addig ő lefeküdt a gémeskút árnyékába pihenni.A szamarak csendben pihentek az istállóban még nem is sejtve,hogy egy újabb út vár rájuk ma a folyó túlpartjára.A folyó is szelídebben folydogált a benne levő csillámló kövek között,ahol halak cikáztak a folyással egyirányban.Volt olyan is,amelyik szembe kelt az árral,de a víz erősebbnek bizonyult nála,így feladta.A nap sugarai csiklandozták csillámló testüket,és az öreg orrát.Felkelt,megitatta az állatokat,és beterelte őket az akolba,ahol friss alom várta a hazatérőket.Az apó a báránybőrt a vállára terítette,melyet kicserzett a nap.Megebédelt néhány szem dióval,melyből a zsebébe is rakott és elindult kaszálni.Vállán a nap megvillantotta a kézzel fent kasza élét.Izmos kezét a szerszám nyelére helyezve sorban suhintott.A mező zöld növényei szépen renden hullottak a keze és a kasza éles pengéje alatt.A rendek egymást követték,az öreg pedig meg-megált elgondolkodva egy -egy szem dióra.Az eldobott dióhéj egyszercsak megmozdult.Hangos Miaú hallatszott,amikor háta mögé nézett.Egy cirmos nyávogott fel keservesen,amint a dióhéjba lépett.

-Hát te?Cipőcskéd lett a télre?-szólt az öreg barátságosan a cicához.A macska mintha csak mutatni akarta volna,felemelte lábát,amelyen a dió-papucsa volt.Az apó,a hasa alá nyúlva felemelte a cicát és két ujjával-a hüvelykkel és a mutatóval óvatosan leemelte a dióhéjat a cica lábáról.A macs hálás szeme elég köszönet lett volna,de amint letette a lábához dörgölödzött,majd lassan sétálva hazakísérte az öreget."Mindegy."-gondolta az öreg-Otthon úgyis cincognak az egerek.Kitett egy kis diót csaléteknek és a macska rögtön a sarokba kuporodott,hogy lássa az egereket,amint azok megérzik a dió illatát,és előbújnak rejtekhelyükről,hogy ő lecsaphasson rájuk.

 Az öreg felhúzta birkabőr csizmáját,melyet már megtört az őszi sár és a téli fagy,de azért még bírta léptét.Felvette szintén birkabőr sapkáját,és a fülére húzta az őszi hideg ellen.Esteledett,és a nap sugarai már igencsak hidegen izzottak a szürkés-vöröses felhők mögött.Befogta szamarait,feltette az istrángot,szügyellőt.A húzókat felcsomózta a hámfára,kutyáját,a Bogár nevű magyar pulit maga mellé ültette a bakra,és elindult útjára.A szekér fakerekeivel ziregve-zörögve zötyögött a deresedni kezdő buckákon.Mielőtt azonban az erdőhöz ért volna,megállította szekerét,és gyalog indult a tölgyesbe.Hamar megtalálta a helyet,ahol a fiú feküdt.Még mindig,vagy már megint az igazak álmát aludta.Most sem ébresztette fel.Ráterítette csendben a báránybőrt és visszabaktatott otthonába,hogy a melegben megpihentesse öreg lábait,mert mielőtt még elindult volna,apró fát hasogatva gyújtott be csikós tűzhelyébe.

 A fiú nem aludt,és látta a két szamarat,amelyekkel az öreg érkezett.Tudott róla mindent,hiszen a faluban jártában-keltében nyitott füllel sétált.Magára vette a báránybőrt és elindult hosszú útjára.Az erdőben az állatok mellé szegődtek és mindegyik a maga módján mondott hálás köszönetet,amiért nem bántotta őket.Egyetlen állat vele tartott:egy galamb,mely egy olajfa ágat vitt a csőrében.Amikor a fiú megéhezett,egy-egy levelet lepottyantott neki,hogy egyék.Mezítelen lába a sárban cuppogott,de ő csak ment útján,amerre szíve húzta.Elhaladt mellette gazdag és szegény,de senki sem figyelt intő szavára,mely a hideg tére figyelmeztetett.A báránybőr viszont annyira tetszett neki,hogy óvta mindentől,de mégis elajándékozta.

Egy hatlovas hintó haladt el mellette.A báránybőrt hirtelen inge alá süllyesztette,hogy védje,amikor a hintó nagy robajjal beterítette az út sarával.A következő kátyúban azonban megrekedt.Egy didergő gazdag úr vacogott a kocsiban.A fiú megállt,elővette báránybőr takaróját,meghajolt,és betakarta vele az összefagyott gazdag úr lábát.Annak hirtelen olyan melege lett,hogy toppantott egyet,mire a lovak úgy megijedtek,hogy rögvest hétmérföldes paripa vált belőlük.Kiugrottak a sárból,és hazáig lassan galoppozva szállították gazdájukat.A gazdag úr visszakiáltott egy Isten fizesse meg-et a fiúnak,és szorosabbra fogta a gyeplőszárat és a zablát lovai szájában.Ettől fogva óvatosan járt gyönyörű paripáival.Amerre csak ment tovább adta történetét,és a báránybőr takarót.A fiú lassan elérkezett oda,ahová indult.Egy,akkor még Nagy-nak nevezett városba érkezett.Besétált a pékhez,és meg szerette volna kérdezni,hogy ismer-e itt olyat,akinek rokonságában egy öreg paraszt van,aki két szamarat tart vidéken.A pék összehúzta két szemét és ráförmedt a csavargónak látszó fiúra:

-Azonnal takarodj ki a boltomból,te semmirekellő!

A fiú felemelte fejét és büszkén,mellét kidüllesztve távozott a pék boltjából.Nem volt elkeseredve.Besétált az utca túloldalán levő hentesbolt tulajdonosához,aki szintén kizavarta a kolbászoktól illatozó helységből.Egy kislány szaladt szembe vele virágokkal a kezében.Megállt a fiú előtt,vigyázzba vágta magát és hangosan ezt kiáltotta:

-Dícsértessék a Jézus Krisztus-majd egy szál margarétát nyomott a fiú kezébe.Ezzel tovább szaladt vidám kis arcocskáját a nap felé fordítva.A fiú a piactérre,a halashoz ment és ott is megkérdezte,amit szeretett volna,de nem talált megfelelő embert,aki segítséget nyújthatott volna neki.Így végül nem maradt más csak a királyi palota.Félve bár,de mégis a felvonóhídra lépett mezítelen lábával.Fáradt és elkeseredett volt,amikor a trónterembe engedteék.A királylány apja trónszékének jobb oldalán ült.Az országalmáját a jobbjában,míg kereszt alakú országpálcáját a balljában tartotta.Játszott éppen apja törvényhozó eszközeivel.Ez annyira meglepte Jákobot-mert így hívták a fiút-hogy azonnal leült csontos fenekére,de a margarétát átnyújtotta a királylánynak.Ő elmosolyodott rajta,elvette a virágot és nevetésben tört ki,mert Jákob olyan volt,mint egy maszatos kis béka,aki most jött a mocsárból.Aztán rögtön vizet hozatott és elküldött apjáért.Jákob lábat mosott és illendően állt a király elé.Meglepetésére,amikor felnézett meglátta a báránybőr takarót,mely a király vállán feküdt,azt betakarva.A király mosolygott.Mióta megkapta báránybőr takaróját,olyan törvényeket hozott,hogy mindenki szerette és áldotta nevét.

-Miben lehetek segítségedre ifjú barátom? kérdezte mély baritonján a király.

-Jártomban-keltemben uram királyom nem találtam senkit,ki segítségemre legyen,hogy egy családot megtaláljak,ez az én bánatom.

-Kit keresel ifjú úrfi?-kérdezte ismét a király.

-Nevét nem tudom csak azt,hogy kit keresek,annak apja tart két szamarat.

-Tudom,hogy kiről beszélsz.-mondta a király.S egy címet nyújtott írásával át.

 A fiú még elmesélte,hogy járt a pékkel meg a hentessel.A király szeme megdöbbenve kerekedett el.Levette báránybőr takaróját,s hívatott egy szolgát.A szolga sietve a király elé járult.S takaróját elvéve,a pékhez száguld.A pék felvette a báránybőr takarót,s cserébe rögtön egy gömbölyű cipót adott.Megtanulta a leckét nyomban,s kalácsot sütött a fiúnak azonnal.Ezzel átment a henteshez rögtön,s az így fogadta:

-Mit akar itt Ön?

Felvette a báránybőr takarót,s rögtön egy sonkát adott.A szolgával pedig küldött egy oldalast,annak a szegény vándor fiúnak.Hogy onnan hová vándorolt a takaró?Nem tudom,de azóta a városban mindenki szívében nagy meleg vagyon.

 A fiú pedig elment a megadott címre,s az ott lakó hálásan megköszönte.Azon a vasárnapon meglátogatta apját,ki a templomban húzta,annak harangját.Összeölelkeztek nyomban,s délután az unokák a szamarakon lovagoltak.

 Úgy megszerették Öcsit és Lajost,hogy hétvégenként azóta így telnek a napok. 

 

 

 

                                                         A lelódó fűzfaág

 

 A tó partján álltak a nyáron virágba borulva.Virágjuk sárga és illatos volt.Fehér,habkönnyű bárányfelhők úsztak az égen,amikor a fűzfák virágainak illatát egy felhőlány megérezte.Ott élt felhőországban,felhőkirály uralma alatt.Úgy döntött leszáll szél lován,és a fa koronájára ül,hogy az illatot magába zárja.Figyelni kezdte az embereket,hogyan viselkednek,miket beszélnek.Hirtelen meglátott két családot.Figyelni kezdte őket.

  Az egyik család hatalmas piknikes kosárral és autóval érkezett,a másik kis kosárral és gyalog.Mindkét család letelepedett a fűzfa alá.Egyik a fa bal oldalán,a másik a jobbon pihent meg.A nagyobb csomaggal érkező család hangos beszélgetés közepette engedte útjára gyermekét.A kisfiú gyorsan elszaladt venni magának valamit.A másik család szép csendben beszélgetett és együtt falatoztak,majd kézenfogva szép lassan lesétáltak a tó partjára.A sok ember között a kislány-Emese-azonnal megtalálta a helyét és beilleszkedett a társaságba.Vörös hajú,szeplős,szemüveges kislány volt.Szülei úgy gondolták,az Úr így jelölte meg,hogy különlegességére felfigyeljenek az emberek.Nagyon jó gyermek volt.Az édesanyjának alig kellett rászólnia.Mindig,mindenhol illedelmesen viselkedett.Szeretett templomba járni,mert elvarázsolták a szentképek,a kereszt,a hangok,a fények,a szobrok.Kedvenc színe a világoskék volt.Most is ilyen színű szalaggal volt felfogva két copfja a fekén.Kicsi kezével ebihalakat próbált fogni a vízben.Azok azonban túl gyorsak voltak-hátsó farokuszonyukkal és négy lábukkal.Ő még halacskáknak hívta őket,de édesapja-István-elmagyarázta neki mi a különbség a halak és az ebihalak között.

-Kicsikém,az ebihalakból békák lesznek-ezek kétéltűek,mert a szárazföldön és a vízben is képesek élni.A halak is ikrából fejlődnek ki,de csak a vízben élnek,kopoltyúval lélegeznek,és nincs lábuk kiskorukban.Majd meg is mutatta neki a különbséget a természetben.

  A Deseda-tó partján rengeteg horgász ült.A kisfiú megirigyelte Emese tevékenységét és csapkodni kezdte előtte a vizet,hogy az ebihalak eltűnjenek.A kislány szó nélkül felkelt és a horgászok felé vette útját.Illedelmesen köszönt,majd kéréssel fordult a svájci sapkás bácsihoz:

-Csókolom!Jó napot kívánok!Azt szeretném megkérdezni a bácsitól,hogy kölcsönadná-e nekem azt a műanyag hálós valamit?

A bácsi felnézett a kislányra félálmából,majd oda tekintett,ahová a kislány mutatott:a hálóra.

-Vidd csak!-mondta,s megvakarta borostás állát.Nem sokkal ezután megmozdult a kapásjelző és a bácsi egy jókora pontyot fogott ki.A felhőlány látta,hogy a bácsi milyen kedves volt a kislánnyal,markába fogott egy kevés illatot a fáról és az öreg úr orrához repült vele.Az öreg ekkor mélyet szippantott a levegőből és elégedetten visszaült előbbi helyére.A felhőlány elmosolyodva szállt vissza a fa tetejére.

 A kislány Máriához-az édesanyjához szaladt,és egy zacskót kért,majd tovább iramodva a tó partján állt csak meg.A buzogányba-mely a nád termése-belekapott a szél és meglengette.A kislány felnézett.A fiúcska,Ábel állt felette és nyalókát szopogatott.Emese kíváncsian nézett a szemébe,mire a fiú elkapta tekintetét,fintorgott egyet és inkább visszament szüleihez.Leült a fűzfa alá és irigykedve nézte Emesét.Majdnem sírt,könnyei a szeme sarkában gyülekeztek.Távolról nézte a kislányt,amikor egy könnycsepp ki is gördült szeméből. A lányka komoly arccal válogatott az ebihalak között.A nagyobbakat szerette volna kifogni.A napfény meg-megcsillant fényes testükön.Emese mozdulatlanságot színlelve guggolt a vízben és csak kezét használta.Lassan belemerítette a hálót és a tó iszaptól szürke vizében és várta,hogy az ebihalak a háló fölé ússzanak.A szülei elképedve figyelték okos kislányuk tevékenykedését.A felhőlány vígasztalásul illatot küldött a fa alatt szipogó kisfiúnak,de az inkább elfordította fejét.

A kislány ügyesen,egy gyors mozdulattal felemelte a hálót,és benne maradtak a kapálódzó ebihalak..A zacskót a vízbe merítette,és vízzel tele húzta ki.Lassan megérkeztek a szivárvány halak.Kék testükön hosszában piros csík fénylett.Emese várt,aztán hirtelen felülről lecsapott,mint egy sirály."Hű micsoda fogás!"-gondolta.De amikor kiemelte a hálót,az üres volt.Így beérte azzal,amit fogott.Beeresztette a zacskóba az ebihalakat,összefogta a száját és büszkén a fénybe emelte őket.Örömében kiszaladt a partra,és a fiúhoz ment.Szemébe nézett és szó nélkül feléje nyújtotta a tasakot.majd félénken felé hajolva azt mondta:

-Tessék!

A fiú kicsit megbékülve,gyors mozdulattal kikapta kezéből az ajándékot és elfordult.Az illat azonnal a magasba emelkedett.A kislány sírva a szüleihez futott és édesanyja karjaiban elzokogta bánatát.Mária szorosan átölelte kislányát és a büfé felé indultak.A kislány vígasz képpen jégkrémet kapott,melytől arca mosolyra húzódott.Megszépült arca a mosolytól és szüleivel kézenfogva sétált vissza a fűzfa alá.A fiú már várta.Kezében a zacskóval,ennyit mondott:

-Gyere,engedjük szabadon őket!

Egymás kezét megfogva sétáltak a tópartra.Együtt kinyitották a zacskót és kiengedték a fogságukban raboskodó kis ebihalakat.Azok megérezve a szabadságot gyorsan elúsztak.A gyerekek visszaszaladtak nevetve a fűzfához és leültek alá.A felhőlány az egyik ágon ülve várta őket.Az ág lehajlott és így elérte mindkettőjük vállát.Felnéztek a lelógó fűzfaágra és egyetlen pillanatra meglátták az illatot hozó lányt.Azóta közös titkukat őrizve nekem mesélték el a történetet.

                                                                        A diófa termése

Ősz volt.A fák ágait borzolta a hideg szél,amitől dér szökött rájuk.Leveleik megsárgultak,bevörösödtek,majd barnára szineződtek.A kastély felé vezető alléban két tölgy között állt egy gyönyörű száz éves diófa.Kérges törzsén moha volt már,mely szépen kúszott felfelé a fa észak felé néző oldalán.Ágai,melyek az azúrkék ég felé néztek,és minden göcsnél szétágaztak,elterebélyesedve néztek mindenfelé.Össze-összeakadtak a tölgyfák ágaival,de a dió erősebb volt.Zöld diói kívánatosan csüngtek az ágakon,némelyik ikresre nőve.Vagyis amikor két dió szereti egymást,fogják magukat és az egyik a másik hátára nő.A fa különleges volt,mert diói beszéltek,vagyis egyszercsak,az egyik ősszel három olyan dió nőtt rajta,amelyek megtanultak beszélni.Értették az emberek nyelvét.E három dió,amikor megérett lepottyant.Az egyiket felvette egy kisfiú,a másikat egy kislány,a harmadikat egy öreg úr.

  Az első diót egy András nevű kisfiú tette zsebre,aki még nem is sejtette milyen kincshez jutott.Nem ette meg csak zsebre vágta,s indult tovább a falevelektől csúszós úton.Vigyázott,hogy el ne essen és köszönt minden járókelőnek,akivel találkozott.Közben eleredt az eső,s neki még esernyője sem volt.Két kezét feje fölé téve szedte lábát hazafelé.A süvítő szél egyszercsak egy hangot hozott,melyre a fiú felfigyelt.

-Nyüssz,nyüssz!-hangzott valahonnan a keserves sírás."Vajon honnan jön,és mi lehet az?-kérdezte magában András,és keresni kezdte a hang után menve.Minden aranysárga levelekkel tűzdelt bokrot szétnyitott,mire megtalálta a hang ázott-fázott tulajdonosát.Egy gyönyörű foltos kiskutya hevert a bokrok alján,kinek bundáját eláztatta az őszi eső.A kisfiú megörült a kiskutyának és azonnal a Foltos nevet kölcsönözte neki.Kockás kabátja alá rejtette,s ezt kérdezte tőle:

-Fázol ugye?

A kutyus hálás szemmel nézett Andrásra,és belebújt a kabátja ujjába.A melegtől azonnal elaludt.Folytatták útjukat hazafelé,amikor eszébe jutott a fiúnak,hogy otthon őt csak egyedül várják.Még nem tudta mit fog otthon mondani.Házuk elé érve keresni kezdte zsebében a kulcsot,mely természetesen a nyakában lógott.Mikor ez eszébe jutott,a fejére csapott,majd lehúzta zippzárját,és halkan kinyitotta a kaput.Tudta,hogy édesanyja már otthon van,ezért megpróbált ososnva bemenni a házba.Édesanyja felfigyelt a bejárati ajtó becsukódására.

-Szia,András!-szólt kicsit hangosabban,hogy fia biztosan meghallja.

  A konyhában készülődött a vacsorára,mely négyfogásos volt.Rántott levest,kétszersültet,rántott szelete,hasábburgonyát,káposztasalátát,egyszerű vaníliás pudingot készített.Olyan finom illatok szálltak,hogy a kiskutya hirtelen mozgolódni kezdett András hóna alatt.A fiú visszaköszönt édesanyjának:

-Szia,anyu!-és a lépcsőn felrohanva cipőstől,kabátostól ért a szobájába.Anyukájának furcsa volt ez a nagy rohanás,ezért elindult a lépcsőn felfelé.A fiú meghallotta lépteit,de nem szólt csak figyelt.Anyukája rosszat sejtve felszólt neki:

-Ugye nincs semmi baj?

-Nincs!-felelte gyorsan András,mert megijedt.

-Azonnal vacsora!-kiáltott még fel az édesanyja,és elindult lefelé a lépcsőn.A fiú megnyugodva vette le a kabátját és "Pszt!"-intve a kiskutyának lecsúszott a korláton az első szintre.Édesanyja ezt nem nézte jó szemmel,ezért szigorú tekintettel ránézett és felemelte mutatóujját.András nyakát behúzva sietett az előszobába lehúzni cipőjét,annak ugyanis ott lett volna a helye.Édesanyja már az ünnepi süteménynél tartott,ugyanis másnap karácsony szentestéjét ünnepelték.András kivörösödött arccal ült a vacsoraasztal mellett,de csendben fogyasztották el a vacsorájukat.A desszertnél beszélgetni kezdtek,hogy mi történt az nap,de András alig beszélt.Maradékát nem hagyva a tányéron,szalvétába rejtette az asztal alatt.Édesapja rá nézett és csak ennyit kérdezett:

-Fiam,jól vagy?

-Igen,apa!-volt a rövid válasz,majd elköszönve felállt az asztaltól,és amíg látták sétálva ment ki a konyhából.Amikor azonban a lépcsőhöz ért,kettesével szedte a fokokat egészen a szobájáig.Kinyitva az ajtót-belesett-a kiskutya a papucsába kucorodva az igazak álmát aludta.De amint András belépett,csóválni kezdte a farkát,és két kis hátsó lábára állva üdvözölte a fiút.Ő letette elé az esti ételmaradékot,de a kutyus nem evett.Egy kis kényeztetésre és játékra várt a papuccsal a szájában.András játszani kezdett vele.Húzkodták a papucsot egymástól,jobbra majd balra.Amikor a kutyus elfáradt,leült és enni kezdett.Andris papucsa nyálas lett ugyan,de még felhúzható állapotban volt.Anyukája hangja riasztotta fel ábrándozásából és gondolataiból:

-Fürdés!-hangzott a kiáltás.

-Azonnal megyek,anya!-mondta  András kicsit elkeseredve.A fürdés a szokásos módon zajlott 'bár a fiú kicsit sietett.

-A füledet megmostad?-vonták kérdőre egyszerre a szülei.

Igen.-hangzott a rövid válasz.Édesapja a nappaliban újságot olvasott nyugodtan a televízió előtt,édesanyja pedig a konyhában mosogatott.András mindkettőhöz odament és két puszival elköszönt "Jó éjszakát!" kívánva,majd felsietett az emeletre,ahol kiskutyája várta.

  A szülők még leültek egymással beszélgetni.Andrist még egy meglepetés várta,amiről fogalma sem volt.A garázsban egy fenyőfa feküdt várva,hogy díszes ruhát öltsön nemsokára.Pál,az édesapa kiment érte,hogy behozza és felállítsa a kandalló előtt.Az anya,Éva pedig hűtőbe pakolta az ünnepi ételt.Holnapra még nem vártak vendégeket,de december 25-ére,igen.A fa talpát sokáig kellett keresni,mert a tavalyi por már szépen ráült,minedn útban volt és eltakarta.Az édesanya addig előkereste a karácsonyfa díszeket,égőket,gyertyákat,és a kandalló elé rakta.Együtt bevitték a fát,de még nem díszítették fel.Csak felállították az ablak előtt,hogy szokja a szobai hőmérsékletet.

 András a kiskutyával aludt.Bedugta a takaró alá és egymást melegítették.A kutyus annyira jól érezte magát,hogy hanyatt feküdt András mellkasánál és az ég felé néztek aprócska lábai.Reggel Foltas a fiú fejéhez mászott,és nyalogatni kezdte arcát.A fiú erre ébredt s játékosan megsimogatta a kutyus fejét és pofikáját.Szőrszálai az égnek álltak a tegnapi esőtől és az éjjeli fetrengéstől.András lement a fürdőszobába,megmosakodott és felöltözött.A konyhában reggelije és kakaója már készen várta.Reggelizés után belépett a nappaliba és csodálkozva látta,hogy egy hatalmas karácsonyfa ékei és fényei villódznak a reggeli fényben.Eszébe jutott,hogy végre Karácsony reggel van.A fa alatt meglátta az ajándékokat.Gyorsan felrohant,hogy előkeresse kézzel készített kis fa dobozkáját,melyet édesanyjának szánt,és a sálat,melyet édesapjának vett egy saját kezűleg csinált képeslappal.Mindkettő szépen becsomagolva.Annyira sietett,hogy majdnem rálépett Foltosra.Az izgatottan nézett a fiúra,aki csendre intette és belevörösödött,hogy titokban kell tartania őt.Fejét lehajtva sétált le és tette ajándékait a fa alá,míg szülei a fürdőszobában öltöztek.Napközben lopva etette meg a kiskutyát és nehéz szívvel ment le vacsorázni.Az asztalon már szépen megterítve,gyertyákkal feldíszítve várta az ünnepi menü.Néma csendben és bűnbánatosan kanalazta a halászlét,ette a rántott csirkecombot petrezselymes burgonyával és paradicsom salátával,végül majszolta a diós bejglit.Pál felfigyelt fia szótlanságára,de nem szólt.Vacsora után,a karácsonyfához léptek és átadták egymásnak ajándékaikat.Közben elénekelték a Mennyből az angyalt.Mikor átölelték egymást,András nem bírta tovább:

-Apa,anya,egy vallomással tartozom nektek!S tudta nélkül kabátja zsebében a dió fényleni,majd mozogni kezdett.Andris elmesélte a kiskutya történetét,és a végén kibökte:

-Egy kiskutyát rejtegetek.E szavak hallatán a dió azonnal ezüst színűre változott.Kiugrott valahogy a kabátzsebből és leesett a földre.A szülők kicsit meglepődve nézték saját fiúkat,de Karácsony lévén a kandallónál álló betlehemi jászólra nézve,könnyes szemmel átölelték a kisfiút megbocsátva neki ezzel a hazugságot.Az ölelésből kibújva,András felrohant Foltosért,és két kezébe fogva bemutatta a családnak az új jövevényt.Édesanyja megszólalt:

-Ha már itt van,vigyük el sétálni!

Az előszobába lépve,majdnem a dióra tapostak,de Andris gyorsan felkapta,és jól megnézte.A dió hallgatott,de ezüst színe kimondhatatlanul gyönyörűen csillogott.Visszatette a zsebébe,és eszébe jutott valami.Séta közben betlehemi játékokat játszó emberekkel találkoztak,és mindenkinek köszönve ők is elénekeltek egy-két dal a sok közül.Szüleit a diófa alá vezette,és megmutatta hol találta a kiskutyát.A fához érve,belenyúlt a zsebébe,fogta a diót és kopár lombja alá helyezte.

 A fánál összetalálkozott három ember.A fiú,egy kislány-a gyémánt dióval,és egy öreg apó-egy arany dióval a kezében.Mindhárman a fa alá helyezték kincsüket.Hogy melyik dióból,miért és milyen színű lett?Folytatom a történetet.

 23-án délután érkezett a diófához egy kislány.Bizonyos Anna.A diót nadrágzsebébe rakta.Az esőben rohant hazafelé,mert otthon már várták.Tudta,hogy holnap ünnep,s otthon a helye családi körben.Olyan 16 éves lehetett.Tisztelet élt benne mindenki iránt,de kamasz lévén a szája egyre jobban használt olyan szavakat,melyek nem illenek egy tinilány szájára.Az úton ismerőssel nem találkozott,két keze a hidegben összefagyott.Szülei már izgatottan várták haza,mert érkezett a vendégek hosszú sora.Betért a helyi pékhez kalácsot venni,s egy nagy csokor virágot,mert nem tudott már szedni.Mielőtt hazament volna,útba ejtette nagymamája házát és bement,hogy kívánjon Békés,Boldog Karácsonyi Ünnepeket.Illedelmesen köszönt,a virágot,s kalácsot letette,majd beszélgetni kezdett összeölelkezve:

-Nagymama,kalácsot hoztam apónak,s virágot neked,mert mindjárt itt a holnap!

-Köszönjük,de nem kellett volna,nekünk elég,ha te itt vagy!-mondta nagymamája és két puszit nyomott rózsás orcájára.

Beszélgettek még egy keveset,majd Anna elköszönt.Nagymamája azonban csupasz kezére nézve,a szívéhez kapta saját összekulcsolt kezét:

-Még megfázol,drága kincsem!Már egy kesztyűd sincsen?

-Hülyeség!-mondta a lány,és nadrágzsebében valami meleget érzett.Nem nyúlt rögtön bele,csak elköszönt.

 Eltelt egy este,s a lány szívében valami égni kezdett.Estére kelve tudta,hogy nemsokára itt a vendégek sora.Segített hát édesanyjának a konyhában,de nem engedett szíve szorítása.Nem találta helyét sehol,nem vigasztalta az ünnep-mert szívében valami nyomot hagyott.Nagymamája megdöbbent szemére emlékezett,hogy ott hagyta,s az könnyezett.Elérkezett a Karácsony este,s a vendégek sorra szállingóztak be.Megérkeztek nagymamáék,s kézbe került minden ajándék.Nagymama már nem nézett szemrehányóan a lányra hisz' ajándékbontás lesz nemsokára.Anna egy piros masnival átkötött puha csomagot kapott,s idejében kibontotta legott.Szeme tele lett könnyel,mikor kinyitotta a csomagot.Képzeljétek:egy kesztyűt kapott!  Fejét lehajtva,nagy tisztelettel a nagyihoz lépett,s zokogva mondta:ű

-Bocsánatot kérek!

A dió,mely zsebében lapult-nyomban gyémánt színbe borult.Forró volt,s így a lány kivette,s a jelet azonnal értette.Felkerekedtek ők is szépen,hogy a diót visszavigyék épen.

 S most jöjjön az öreg bácsi története.Vajon az ő diója miért,s milyen lett?

  Az öreg apó felvette a diót és a kalapja alá tette,majd az esőben gallérját felhajtva igyekezett hazafele.Karácsony előtti este lévén,úgy gondolta megkísérti szerencséjét.Sietve ballagott a már sötétedő utcán,amikor egy árus mellett elsétált.Beszélgetni kezdett vele,de figyeld csak!-nem jó szándékból tette.Amíg szeme a másikéba nézett,keze ügyesen egy lottóra tévedt.A Karácsony szóba sem esett köztük,de a délután eltelt fölöttük.Az öreget Álmosnak hívták,s kezei nem voltak éppen tiszták.A szelvényt mélyen a zsebébe süllyesztette,majd elköszönt,s az árus nevét meg sem jegyezte.Botorkált hazafelé a sötétben,egy csillag rákacsintott merészen.A szelvényt ki sem fizetve várta a holnapot,de képzeljétek-aludni nem tudott.Letette kalapját,s kabátját otthon a fogasra,és fejét álmomra hajtotta.Fáján a díszek nem ragyogtak,s csúcsa a fenyőnek lekókadt.Az nap éjjel nem látott álmot,így elővette a szekrényből a mákot.Soha nem sütött magának semmit,s nem is kínált meg soha senkit.Bejglit sütött magának,de szívére lassan ráült a bánat.Egyedül lakott már régen,felesége itt hagyta eképpen:

-Mindig gondolj másra!Jövök nemsokára!

Az asszony szíve tele volt szeretettel,de Isten magához vette,s többé nem jött el.Azóta még a temetőben sem járt az öreg.Soha-soha nem bocsátotta meg!Hamar világosodni kezdett,a hajnal első sugara fénylett.Álmos döbbenten vette észre,hogy süteménye a bejgli,kész lett.Szívében hatalmas fájdalom tündökölt,amikor a sötét hidegben elindulva a szél ráköszönt.Kiért hát a temetőbe,de a kapuban megállt.Aztán újra erőt vett magán.Bement és megkereste a sírhelyet,meggyújtott egy gyertyát,s emlékezve feleségére ezt mondta:

-Bocsáss meg,hogy elfeledtelek!

Majd megmakacsolva magát hátat fordított,s szép lassan elballagott.Ahogy így ment a fasorban,kalapja belső zsebében a dió megmoccant.Botjával tapogatva az utat,egy pénzérmére akadt.Szíve hevesen veri kezdett,és a megoldás rögtön felderengett.Közben a dió titokban,aranyfényre lobban.Gyorsan kapkodta a lábát,s felhúzta nadrágja szárát.Az árus ki volt már pakolva az utcán,Álmos odament kissé sután.Kezében lapult a pénz-s fejét lesütve bevallotta tettét.Átnyújtotta,amit talált a botjával,diója boldog lett arany színével,s mosolyával.Mivel meleget érzett a kalapban,a pulttól ellépve,elégtételt érzett a szívébe.Dióját megmarkolva indult a fasorba.Bejglije a zsebében lapult,s oda-hozzáérve,azt érezte-mint annak idején talán a felesége.A fánál megkínálta a lányt és a fiút,s a három dió a falevelek közt összelapult.Elköltve a finom sütit,megbeszélték-ki,mit,hogyan csinált eddig.Elköszöntek egymástól Boldog Karácsonyt kívánva,s életükben örökké emlékeztek a vén diófára.

 A diók összekoccanatak a fa alatt,és beszélgetni kezdtek.Mindegyik elmesélte mi történt vele.Majd váratlanul egy negyedi,s egy ötödik dió bújt ki a puha avar alól.A diócskák-mivel még gyerekek voltak-váratlan kérdéssel álltak elő:

-Anya,apa hogy lesz a kisdióból diófa?

A két idősebb dió összekacsintott és mesélni kezdtek:

-Kora ősszel,mikor lehullanak a sárga,barna falevelek a fáról, a dió még zöld héjában pottyan a földre.Bebújik az avar-vagyis a lehullott falavelek-alá,és téli álmot alszik.A meleg hótakaró alatt lerothad róla zöld ruhája és téli álmát aludva elindul benne a magfejlődés.Fehér része csírázni kezd.Tavasszal,amikor a hótakaró,a napfény hatására olvadni kezd és a víz a földbe szivárog,a dió újra nedvességet kap.A melegtől és nedvességtől aztán feltöri kemény héját a fehér csíra,és kibújik odujából a mindenre érzékeny kis tő.Ez lesz majd a fa törzse.Gyökerei még egy darabig a héjában maradnak,hát ez az alapja a magnak.Levetkőzi kemény burkát,s fejlődésnek indítja a kis fát.

 A gyerekek megköszönték szépen a történetet,s a hó pelyhekben hullani kezdett!

 

 

 

                                                    Sündisznócska és a mosás

 

  Élt valahol az erdő mélyén egy magányos sündisznócska.Nagyon unta már az erdőbéli barangolásokat.Tövéről-hegyire ismerte az erdei utakat.Rohangált az avarral telihullott allékon,ki a napsütötte tisztásra,hogy élelmet keressen.Amikor találkozott valami nála sokkal nagyobb élőlénnyel,mondjuk egy pumával-fogta magát összegömbölyödött,tüskéit az égnek meresztve,fekete orrocskáját a hasához dugva.Amikor a veszély elmúlt,kinyújtózkodott és tovább szaladt.Hosszú idő múlt el,amíg eldöntötte,hogy ő bizony elmegy világot látni,és nagyobb mennyiségű élelmet felkutatni.Így szedte karmos kis lábait,míg egy kerthez nem ért.Gyorsan kaparászni kezdett.A puha föld felhalmozódott a hasa alatt és ő BUMM!-fejjel esett a saját maga által ásott gödörbe.Jobbnak látta ismét összegömbölyödni.Így bukfencben ért a gödör aljára,ahol elnyújtotta magát,és újra ásni kezdett.Amikor fény kezdett derengeni a sötét lyukban,kidugta apró fekete orrát a levegőre.Valami furcsát érzett.A szag nagyon erős volt,de nem félt.Aztán égtelen robajt hallott,és egy hatalmas mancsnak tűnő valami közeledett felé.Vörös-fekete színe riasztotta Mikit-a sünt.Pedig csak Bolhás,a drótszőrű keverék kutya lába volt,aki megérezte Miki szagát,és szintén ásni kezdett.A két nózi összetalálkozott.A kutya érdeklődéssel még a fülét is felemelte,és vonyítani kezdett.Miki befogta érzékeny füleit,majd egy ujjával Pszt!-intett a kutyának.

-Nem lopni jöttem!Hallgass el,és mondd meg hogy hívnak.

De azért két sünlépést hátrált,hátha veszélyes az a valami,ami igen furcsa hangot hallatott.A kutya ügyesen felugrott a levegőbe.Képzeljétek,mind a négy lábára felemelkedett!Abbahagyta a vonyítást,és hirtelen mozdulattal ráugrott a gödör szélére,amely beomlott a sün mögött,majd ugyanilyen fellángolással kikapta Mikit a gödörből szájával,aztán felüvöltött:

-Ki vagy te,hogy megtámadsz engem a tűkkel,melyeket a hátadon hordassz?

A sün a levegőben labdaként szállva kiáltotta:

-Még te beszélsz!?Ki kapott ki engema gödörből,és ki omlasztotta rám az alagutat?

Nem tudta ijedtében hogyan és hova fog leérkezni,ezért négy mancsát kimerevítve,majd összehúzva próbálta irányítani magát.Meglátott egy komposzt-telepet.Zuhanásában még odakiáltotta:

-Ha nem jól érkeznék,és keresne valaki,engem Mikinek hívtak-kiáltotta elkeseredetten.A kutya a földről az ég felé nézett,ahol a sündisznócska küzdött a levegőben,de nem kellett sokáig várnia.Mire a sün földet ért,ő már ott toporzékolt két mellső lábával az összedobált gazkupacnál.Annyira nem figyelt,hogy beletaposott a süni hátába,és jajveszékelve ült le a popsijára.Fülét,farkát behúzta,és keservesen nyüszítve bemutatkozott:

-Én Bolhás vagyok-és könnyek szöktek a szemébe a fájdalomtól.-Miért hordasz tűket a hátadon?Hiszen hegyesek és még megsértesz vele valakit.

-Én így védekezem-mondta a sün büszkén,és rámutatott a tüskéire,melyek most is megvédték életét.Váratlanul egy ember szaga csapta meg Bolhás orrát."A gazdi jön!"-gondolta,de nem szólt egy szót sem.Felállt és hátsó lábaival fötörni kezdett,hogy eldugja,amit talált.

-Bolhás,hol vagy?-kérdezte a világoskék szalaggal átkötött lófarkas kislány.A kutya félútig elszaladt,hogy biztosabban leplezze találmányát.A sün ezalatt próbált kikeveredni a gazok,ágak,levelek alól,és orrát felhúzva prüszkölt a benne levő virágok illatától.

-"Illetlen viselkedés!"-morogta maga elé.Gyors kis lábaival a ház felé igyekezett.Szürke színű,fehér végű tüskéin megcsillant a nap,ő meg nagyot tüsszentve tovább haladt."Ezek a fránya gyomok piszkálják a tüdőm,s orromat!"

  A kutyának szabad bejárása volt ugyan a lakásba,de ha elmentek otthonról kizárták a kertbe.Ma a városba indultak.Így Bolhás egyedül maradhatott és csinálhatta,amit szeretett.Rendszerint lyukakat ásott az udvarban és a kertben,nyomait az ott lakók tudomására hozva.Próbálkoztak már kutya sray-vel,és egyéb orrfacsaró szerekkel,de mindhiába.Aztán beletörődtek,hogy a kutyának ez a dolga.Nem kellett volna,hogy így legyen,de nem volt idejük a kutyával foglalkozni.Timi,a kisgazdi ugyan megtanította lefeküdni,és visszahozni a botot.Ismerte a "Fekszik!"vezényszót,és tudott pitizni.Ennél több azonban nem jutott a kislány eszébe.Most elbúcsúzni jött Bolháshoz:

-Szia Bolhás!Legyél jó kutya,és vigyázz a házra,amíg nem vagyunk itthon!

A kutya-azaz Bolhás-megnyaalta a kislány kezét,leült és bánatosan nézett utána.Amíg látta,ott ült-még egy moccanást sem engedett meg magának.Amikor a kislány eltűnt,felpattant ülő helyéből,és a kupac mellé szaladt.Órákig kereste,amit próbált elrejteni kisgazdája elől.Szimata kitűnő volt,ezért orrát beledugva az erjedéstől savanyúszagú komposztba túrni kezdett,hiszen ott volt a legerősebb az illat,melyet Miki maga után hagyott.Ám rá kellett jönnie,hogy ami elment,el kell engedni.Fantáziáját azonban nem hagyta nyugodni a dolog.Farkát felcsapta a hátára,fülét felhegyezte és.....orrát a földhöz lapítva megtalálta,amit keresett.Szeme kikerekedett és már látta is sündisznócskánk lábnyomait a puha talajon.Elindult a szag nyomán szép lassan,mint egy macska,aki vadászni indul.

  Miki elérkezett Bolhás bejáratához,ami természetesen zárva volt.De talált egy nyílást,ahol befért a feje,igaz-épphogy.Bedugta hát,de olyan sötét volt,hogy nem látott semmit.Mire szeme hozzászokott a sötéthez,a kelleténél egyel többet lépess,és ismét BUMM!beleesett valamibe,ami nedves volt,mint az avar eső után,ahol ő tanyát szokott verni az erdőben.Felkönyökölt és arra gondolt:"Ó az erdő!Azaz én otthonom!"Talán elfáradt és haza vágyott a kaland után.Apró lábaival megpróbált megkapaszkodni a szennyeskosár oldalában,hogy kimásszon,de az felborult,és a ruhák mind-mind ráestek kicsi testére.

-Jó hogy agyon nem nyomtok!-kiáltotta.

Kint a kutya meghallotta Miki hangját,és felvakkantva a széntároló-mosókonyha ablakához szaladt.Leült és várt,hogy mit fog még hallani.A tüskegolyó ruhába göngyölve sikeresen kimászott a holmik alól,és két fénylő pontot vett észre a szemben levő sarokban,ami mozgott.

-Állj,ki vagy te?!-kérdezte.

-Ágoston a becsületes nevem-mondta a valami.

És mi vagy?Melyik fajából az állatoknak?

-Patkány vagyok.Te mi vagy?

-Sündisznó.Az erdőben élek az avar alatt,és világot látni jöttem.Egeret,bogarat,tücsköt eszem.Te mivel táplálkozol?-tette fel a kérdést a kicsi sün.

-Mindenevő vagyok,mint a disznó,de fészket rakok,és a földben is ellakom.

-Akkor fogjunk kezet,és legyünk barátok!

A patkány közelebb osont hozzá,és akkor látta meg,hogy szája szélén lóg egy darab zacskó.

-Levehetem azt a valamit?-nézett rá kérdően Miki.

-Milyen valamit?

-Hát,ami a szádon éktelenkedik.

-Persze!Bocsáss meg,most ebédeltem.

-Kedves egészségedre!

-Köszönöm szépen!Fogócskázzunk egyet!-kiáltotta a patkány.-Én leszek a fogó!

Miki futni kezdett a szobában körbe-körbe,és nevetett mert annyira jól érezte magát,de már kezdett éhes lenni.Egyszercsak összeakadtak lábai,és valamibe belekeveredett.Felbucskázott a fején keresztül,és lábai a levegőbe néztek.

-Kérlek,segíts!-kiáltotta sírós hangon.

A patkány,aki üldözte és tudta,hogy gyorsabb nála-ráadásul otthon is van,engedte őt maga előtt szaladni.Segítségkérésére azonban,azonnal odaszaladt megnézni mi is lehet a baj.Egy kendermadzag darab állta a sün útját úgy,hogy lábai belekeveredtek.A patkány nem gondolkodott sokat.Megvillantotta éles fogait,szeme újra felfénylett és...harapott.A madzag azonnal kettényílt és a földre zuhant.

-Elég volt!Hazamegxek!-mondta mérgében Miki,és duzzogós-sírós arckifejezést öltött.-Ráadásul fáradt is vagyok!Légyszíves mutasd meg a kifelé vezető utat.

-Hát,...ahol bejöttél,ott kell kimenned,hacsak nem akarod megvárni az embereket.

-Kik azok,az emberek?

-Az emberek két lábon járnak,házban laknak-amiben most mi vagyunk-és mindenfélét csinálnak,amit mi nem.De többnyire ők is családosak,mint az állatok.

  A kicsi sün lehajtotta a fejét,és szomorúan gondolt saját szüleire,akik elköltöztek beteg nagymamájához egy időre.

-Akkor megvárom őket!-mondta egykedvűen.

-De félelmetesek!-felelte a patkány rémült szemeket meresztve.

-Elbújok előlük,de én innen hazamegyek!

Ezzel fogta magát és visszabújt a szennyeskosárba aludni.Jól befúrta magát a ruhák közé,és bekucorodott egy farmernadrág szárába.Alig aludt fél órát,és máris nyílt az ajtó.Résnyi fény villant,kintről kutyaugatás hallatszott.Bolhás az ablaktól a kislányig rohant.Meg akarta mutatni,hogy talált valamit,de a kislány nem értette,csak legyintett:

-Ugyan Bolhás,mi van ma veled?

A kutya nyüszítve kaparta a feketére festett ablakkeretet,de a kislány elvonszolta onnan a nyakörvénél fogva.Az ajtóból egy árnyék vetült az ablak alatt lévő kosárra.Miki felébredt a lépcső nyikorgására,ahogy valaki lépései alatt megnyikordultak a fokok deszkái.Furcsa hang ütötte meg a fülét:

-Mi történt itt?Égi háború?-a kislány anyukája mérgében gyűrte a rohákat vissza a kosárba.Ágoston,a patkány gyors kotrással tűnt el a padló alatt.Anna asszony felvitte a ruhákat,és kilépett a bejárati ajtón.A szárogató kötélhez ment,és a fehérneműkkel kezdte a teregetést.Már a pólóknál tartott,amikor a kosár megmozdult.A kutya éppen elszaladt mellette,de nem fogott szimatot,mert a ruhák illata elfedte Miki szagát.A kosár ismét felborult.Anna asszony felállította és azt mondta:

-Ej!Rúgja meg a kutya,meg a macska!

Terhelően a kutyára nézett,de rájött,hogy nem ő volt a hibás.A nadrág hirtelen "mászni" kezdett,és ő döbbenten látva ezt felkiáltott:

-Jaj!

Bolhás azonnal felfigyelt és odaszaladt a lábához,majd egyetlen ugrással a nadrág előtt termett és fogaival húzni kezdte a nadrág derekát.A sün kigurult a száron keresztül,de a kutya már nem kapott oda,csak felugatott.A rémült anyuka gyorsan odakiáltott a kislánynak:

-Timikém!Gyere,nézdd itt egy sün!

A kislány odarohant,és fel akarta kapni,de anyukájaintőleg így szólt:

-Vigyázz,mert megszúrja a kezed!Csak nézdd meg jól,és hagyjuk elmenni!

A kislány leguggolt és tüzetesen megnézte a kis tüskebökit.Nem állta meg és fekete kis gomb orrát meg akarta érinteni,de Miki rögtön összegömbölyödött.A kislány felsikított és anyukájához szaladva mutatta ujját kinyújtva,hogy mit csinált a sün!

-Csak fél.-mondta anyukája megnyugtatólag.Miki közben dobogó szívvel igyekezett a kerítéshez,ahol a kiásott lyukat hagyta.Timi szipogva nézett utána,Bolhás pedig elkísérte.Végül így szólt:

-Elmész?

-El.

-Hova mész?-érdeklődött a kutya,visszatartva a sünt.

-Haza.Elfáradtam ebbe a kalandba.

-Visszajössz még látogatóba?

-Ha szeretnéd,visszajövök.

-Jó,de ígérd meg,hogy nem szúrsz meg többé!

-Megígérem,ha nem csapsz zajt,amikor visszajövök.

-Rendben!

  Ezzel összedugták nedves orrukat és elbúcsúztak.Ágoston,a patkány az ablakból figyelte őket,és farkával intett 'visz látot a távolodó süninek.A fúrt lyukon Miki visszamászott a vadonba,és fáradtan hazaballagott.

2011.11.03.szerda

 

 

                                                                                         A szomszéd

 

Volt egy falu,nádtetős házak sorakoztak benne.Gémes kút állt közepibe.Mindenki odajárt vízért,hogy szomjukat eltűntessék.Ott ittak az állatok is mindig előtte.A vályúból,mert az ott volt jobbra tőle.Az utolsó házba egy kisfiú és egy kislány lakott szüleivel szerényen.A kapujuk barnára volt festve,de lécei már megkoptak a használattól,széltől,esőtől,fagytól.Gyönyörű napsugaras tavaszra virradt a reggel.A két gyermek a ruhásszekrényhez szaladt,hogy felöltözzenek és rohantak reggelizni a konyhába,hol őket az édesanyjuk várta.

-Jó reggelt édesanyám!-kiáltották mindketten vidáman.

-Jó reggelt gyerekek!-válaszolt mosolyra húzva a száját,szoros kontyba fogott hajával az édesanya.Gyors kezei alatt közben meg sem állt a munka.Csirkét kopasztott,hogy legyen ebéd,mert vasárnap volt.A gyerekek elfogyasztották a reggeli vajaskenyeret és meleg tejet,majd játékosan ugrándozva az udvarra szaladtak.Az udvaron Bodri,a fekete puli,és Jónás a fehér kuvasz várták őket farkukat csóválva.Mindketten felugattak és bozontos szőrűk felállt a hátukon,amikor meglátták a gyerekeket.Követve őket kiszaladtak a kertbe leskelődni.A szárnyasok az udvaron gágogva repültek arrébb,ahogy a két kisgyerek a port felverve rohant át a letaposott udvaron.Hogy mit lestek?Minden vágyuk egy ló volt!Nem engedhették meg a szüleik maguknak,hogy lovat tartsanak,de a szomszédban lakott két gyönyörű pej.Gazdájuk nem bánt velük túl jól,pedig rengeteget dolgoztak naphosszat a mezőn és az erdőben.Enni ugyan kaptak,de sokszor verték őket ostorral,ha nem húzták elég gyorsen a lovaskocsit.A régi parasztkocsi-melynek oldalai gyönyörű virágmintákkal voltak kifestve-az udvaron állt.

     A gazdának gyermeke nem volt,de nem is szerette őket.A gyerekek füvet téptek kis kezükkel,és bedugták az istálló fából lavő oldalán égtelenkedő lyukakon,ahol befért a kezük.A lovak erős,izmos nyakukkal lehajoltak a fűért és jókedvűen majszolva bökdösték a gyerekek kezét az újabb adag élelemért.A gyerekek átszökni nem mertek,de az udvarra kiállva sokszor nézték,amint a megrakott lovaskocsi elhalad előttük.Most a kertből húzkodtak fel répát,hogy az állatoknak afják.Édesanyjuk ugyan nem örült neki,de nem is szólt érte,a gyerekek had örüljenek.Hirtelen hangot hallottak,így az istálló mögött gyorsan leguggoltak.A lovak,hogy el ne árulják a gyerekeket,gyorsan tovább falatozták az eléjük saroglyába rakott réti szénát.Befogni jöttek értük,mert indultak az erdőbe fát hordani.Nehéz munkéjukat a gazda nem könnyítette meg.Ostorral kezében érkezett.Közéjük csapott egy nagyot,hogy utat engedjenek neki maguk között.A gyerekek odakint felszisszentek.

-Egyszer nagyon meg fogja bánni,hogy így viselkedik velük!-súgta oda a kisfiú a lánynak,és csendben elosontak vissza.Édesapjuk eközben a vásárban keresgélt meglepetést  a gyermekeinek.Összegyűjtött pénze a zsebében lapult,s meglátta mit keresett váratlanul.Két szeme könnybe lábadt,s szája is kiszáradt.Nagyon izgult,hogy még eladó legyen,s gyermekeinek nagy öröme legyen.

-Mennyi?-kérdezte nagy izgalommal a szívében.

-150.-mondta az eladó szelíden.

Alku nélkül kifizette,amit vásárolt és elindult haza,azon aggódva,hogy ne legyen baja.

   A gyerekek eközben segítettek édesanyjuknak ellátni az állatokat.Megetették a tyúkokat,kacsákat,libákat.Kicsit elfáradva ebédelni mentek.Kezüket megmosták egy odakészített hidegvizes lavórban,s édesanyjuk törölközőt adott nekik szépen sorban.Fehér abrosszal terített asztalhoz ültek,és a levest kanalazták,mikor meghallották a kiáltást:

-Hé,gyerekek!Hoztam nektek valamit!-hangzott az öblös kiáltás.

A gyerekek anyjukra néztek,hogy felállhatnak-e az asztaltól.Az,fejét megbillentve,"Eriggyetek!"-felkiáltással engedélyt adott.A székek hangos csikordulással csúsztak arrébb a parasztház padlóján.A kislányé felborult,s úgy feküdt el az asztal mellett.Rohanásukban kipirosodtak,míg az udvar közepére értek,s szemüket kerekre meresztve álltak meg.Édesapjuk a kaput nyitva,egy izabellafakó csikót vezetett kötőféken.A gyerekek ujjongva szaladtak elébe,hogy a nyakába ugorjanak és megsimogathassák a kis csikót.Az azonban kicsit megijedve fogadta őket.Fejét felszegte,s rémült szemeivel nézett rájuk.Az apa csendre intette gyermekeit:

-Kicsit halkabban és lasabban gyerekek!Ő még fél,mert új helyre került.

Panna és Palkó kezüket szájukra csapva álltak,s a hirtelen mozdulattal szintén megriasztották a csikót.Csendben körüljárták és nyakát megpaskolták.A csikó lehajtotta a fejét és hagyta,hogy kényeztessék.

-Mi lesz a neve?-kérdezte az apjuk.

-Csillag!-felelte egyszerre a két gyermek.

A ló fején ugyanis egy csillag alakú folt éktelenkedett.A szomszéd éppen ekkor hajtatott el a kapu előtt a lovaival.Finnyálva nézte a csikót,de egyetlen szót sem szólt.A lovak,megérezve a csikó szagát nyeríteni kezdtek.A gazda az ostorral ismét közéjük csapott,mire azok jobban szedni kezdték patájukat.Kopogó lépteik távolodó zaja hallatszott be a kis ház udvarába.József,a gyermekek apja kikötötte a diófához a kis csikót,és hagyta,hogy gyermekei kedvüket töltsék vele.Rosszallóan mesélte el feleségének az iménti eseményeket.Zsuzs asszony nagyon örült Csillagnak.Legalább lesz,aki segítsen az urának a mezőn.Teltek-múltak a napok,hónapok.Csillag megszokta új otthonát,és imádott a mezőn a gyerekekkel szabadon szaladgálni.A kisfiú egyik éjjel felkelt,hogy kimenjen hozzá,mert nem jött álom a szemére.A csikó kint várta már az istállóban.Nyugatalan volt,mert hallotta,hogy a szomszédban nagy baj van.Ütötték-verték a lovakat,mert nem akartak már engedelmeskedni.Fáradtak voltak a munkához.Csillagot még csak be sem kötötték az istállóban,amennyire lehetett szabadon tartották.A fiúcska várt.A zajok elültével kiment a kertbe,s Csillag,a csikó követte.Eloldották a két lovat,s Palkó akkor látta csak,hogy az egyiknek a szája a zablától felszakadt.Hozott egy kis kamillát neki,hogy legalább a gyulladást csökkentse rajta,s lám a ló elfogadta.Aztán kivezette az istállóból,s szélnek eresztette őket.A lovak elszaladtak a széllel szembe,de hamar elfáradtak erejüket vesztve.Hazamenni nem akartak,így Palkót követték az ő házukig."Hűha!"-ebből baj lesz!-gondolta a kisfiú,és lábait kapkodva igyekezett vissza az ágyába.Párnájára hajtotta fejét,s álom szállt szemére.

  A csikó bevezette a két lovat maga mellé az istállóba,de nem ért hozzájuk.Ott azonban összeért az orruk néhány pillanatra,s a két lóból nem maradt más,csak két hatalmas aranykupac.

   Reggel a gazda lovait kereste.Mérges lett,s elborult az elme.Kórházba vitték őt,mert nem maradt mása:csak a farönkök,háza,s szalmája.

József az istállóba lépve találta meg az aranyakat,s örült-bár nem értette honnan került oda.Őszre neki lett a legszebb otthona.A kisfiú ma is őrzi a titkot,hogy a két ló,akkor éjjel örök szabadságot kapott.

2011.10.24.hétfő

 

 

                                                                           A vadrózsa bokor

 

Egy erdő mélyén élt egy sün család.A kicsik apukájának Jákob volt a neve.A fekete pisze orrú,puha hasú,szúrós tüskéjű sünök élték mindennapjaikat a tarka avarban.Összehordtak mindenféle tücsköt-bogarat élelemnek a mezőről.A sünfiak éjjel ide-oda rohangáltak,nappal meg szunyókáltak.Egyik éjjel összeakadtak egy mosómedvével.A hosszú orrú,nagy bundájú medve szóba elegyedett a kis sünfiakkal.Megkérdezte:

-Merre laktok?Mi az,amit falatoztok?

A sünfiúk elmesélték,hol szerzi apjuk a család eleségét.Nagy munka volt ez a számára,ez volt neki Isten átka.Sokat ettek a sünfiak,mert növésben voltak,de áldották,hogy van ki ad.Elbúcsúztak hát szépen egy "szervusszal",s odébb álltak lábbusszal.Az átok kis mosómedve,hazament nagy sietve.Elmesélte szüleinek,hogy a süncsaládot hol lelik meg.Összebeszéltek a szülők,s az apa azt mondja:

-Hát, én beköltözök!

Ezalatt a sün avarban falatoztak mindannyian.Mindenkinek jutott minden,hát télre is raktak el iziben.Ámde jöttek a mosómedvék,hát őket is megvendégelték.Jóllakott a mosó-banda,csíkos pofa húzódott most nagy vigyorra.Felkelt hát Izsák a papa,s magát megbosszulta.Elkergette a sün családot,s fiaival a fészekbe mászott.A sünök nem menekültek,de átadva helyüket elmentek.Kicsit nekikeseredve indultak útnak,elhagyva otthonukat.Hozzájuk kiáltott a barna medve:

-Hova-hova,ilyen nagy sietve?

-Elkergettek minket a mosómedvék,bennünket kik családjukat megvendégelték.

A medve brummantott egy nagyot,s mancsával hasára csapott.Felkerekedett és kiszimatolta,hol is van itt a csapda.Megtalálva őket kérte a Teremtőt,nézzen le rájuk,meg ne hallgatassék imájuk.A sünök eközben sietve érkeztek el a mezőre.Isten a mennyből látta őket,s megmutatott nekik egy követ.Egyik után jött a másik,s látták,hogy egy fán galamb tanyázik.Ledobott egy szem diót,s az egy vadrózsa bokorban landolt.A sünök odasiettek a bokor alá,s kérdezték:

-Ez lesz az új otthonunk talán?

A papa túrni kezdte a földet,s lám sok száz kukacot lelt.Nem kellett már télre gyűjteni,csak Isten jeleit követni.A galamb elrepült hangtalan.Nem látták többet,de soha többé el nem kergették őket.Tavasszal a vadrózsa nyílni kezdett,s a sünmama újra anya lett.Volt ott hely bőven nekik,s eleség melyen sok gyermek felnőhetik.Egy kislány sétált arra-kicsit félni kezdtek-,de az Úr letekintett,s a virágok szirma kibomlott.Gyönyörűek voltak a virágok a bokorban,de illatukat a szél elsodorta.Elvitte onnan gazdájuk az Úr sietve,így a kislányt a bokor már nem érdekelte.Nem zavarta a sünöket most már senki,a mosómedvék meg kénytelenek voltak a városban enni.Sok veszély leselkedett rájuk,pedig az Úr rájuk is vigyázott.Ez lett a mosó-család büntetése,pedig ott is vemhes volt az anyamedve.Fiát nehezen hozta a világra és élelmet lopni kellett,de jutalmuk mégis meg lett.

Az emberek szemetelni kezdtek,s így a medve felmentett lett.Lopni bűn!-mondá az Úr sietve-így hát a szemét lett a medvék elesége!

 

 

                                                                     Az eperpalánta

 

   Ősszel ültettünk a kertbe,vetegettünk,palántáztunk.A föld nedves volt,meleg és porhanyós.Giliszta azonban nem mászott,csak lyukai árulták el,hogy ott járva meglazította a talajt nekünk.Ujjunkkal lyukat furva beleállítottuk a palántatöveket a földbe.Kisfiam felkiáltott:

-Anya!A cipőm már átázott.

  Bementünk a kertből az ebédet megmelegíteni,és fáradt derekunkat megpihentetni.Máté annyira elfáradt,hogy lepihent aludni.Én visszamenetem a kertbe,hogy elültessem a maradék palántát.Ujjamat a földbe dugva helyeztem le a töveket,másik kezemmel pedig rátakartam a földet.A eperpalánták következtek.Bokorba raktam őket.A fóliasátor melege alatt hamar megerednek-gondoltam.Mire végeztem,fiam felébredt,és kijött ellenőrizni milyen munkát végeztem."Mint egy őrmester!"-gondolkodtam el.

  Végigpáztázta a sorokat,majd ellenőrizte a nemlétező gyomokat.Még meleg napsugár sütötte a földet,bár nemsokára ősz lett.A tél nehezen múlott a tétlenség miatt.Alig vártuk a következő tavaszt.Első napsugarai besütöttek az ablakon,s fénylettek az esőcseppek a falakon.Eső után kimentünk a kertbe,s fiam az eperpalántákat kereste.Már fehér virágok nyílottak rajta,s ő a fejét vakarta.

-Hogy kerültek ezek ide,anya?Zöldek voltak-vagy én vagyok buta?

-Ugyan kicsim!Az eper virágzik,s terem.Majd meglátod milyen finom élelem!

Hitetlenkedve nézett rám,így azt mondtam:

-Úgy lesz az bizony ám!

Kicsi ujjával húzkodta a gazt közülük,s szája azt mondta:

-Anya,ne együtt!Majd én csinálom egyedül,hogy milyen lesz,majd kiderül!

Végezve a fóliában felkaptam őt,már majdnem elveszett a palánták között.Sáros kis kezét megmostuk a csap alatt.Vacsorára nem kaptunk a mamától mást,csak halat.Fáradtan dőltünk az ágyba mind a ketten,álomba merültünk önfeledten.Két hét múlva mentünk ki újra,s úgy volt,ahogy a könyvben meg volt írva.Eper pirosodott a tövön,s fiam szívében nagy volt az öröm.

 

                                                                       Isten szerelmese

 

  Élt egy lány valahol,kit Triholnak hívtak,s hitte,hogy szép lehet a holnap.Szeretete átáradt mindenkire.Az emberek észre sem vették,hogy ő az Úr által küldött angyal emberi ruhában.Porhüvelye nem volt szép,de lelke szárnyalt.Olyan tiszta volt ő néha az Úr előtt,hogy lelke szivárványként tündökölt.A lánynak mindig is nagy volt a hite,s így lett Isten szerelmese.Megalázta magát ha kellett,de az emberek megvetették ezt.Isten egyszer haragra gerjedt,s hatalmas szelet támasztott kint a határban.Nem maradt életben csak az ki hitt a lány szavában.A lány az égre nézett,s két szeme könnytől fénylett.Kérte az Urat,hogy ne hozzon özönvizet,mire az Úr felelt:-Azért támasztottam szelet.Aki nem hisz majd szavadnak megbüntetem,csak légy önmagad,s hidd,hogy jó lesz neked.

A lány kérése az Úr számára szent maradt,de sokan nem hitték hallva azt.A lány tudta,hogy az Úr más büntetést eszelt ki az engedetleneknek,hisz szívük dobbanása egy perc alatt megszűnhet.Hallhatják a hangot,mely Isten büntetése,csak nem tudom ez nem a megváltás-e?.Ha helyesen cselekszel az Úr szavára,meg lesz a jutalamd nemsokára.Örök életet kaphatsz,ha az Úr tudja,hogy jó vagy.Ne tégy semmit mások ellen,s mindig higyj a hitedben.A lány is megkapta jutalmát,hirdethette az Úr szavát.

S,hogy mi a fontos eldöntheted magad,élj úgy,hogy az Úr előtt ne kelljen szégyenlened magad!

 

                                                                      A teve és a karaván

 

  A sivatagi oázisban élt egy magányos teve gyerek.Éhes volt és felnézett a kókuszdiófára.A fán egy barna bundájú,rózsaszín pofájú kis majom ült.A teve nézte-nézte,de nem akart szóba állni vele.Csak irígysége lángolt benne,amiért a majom könnyebben hozzájut az élelemhez.A majom is bajban volt,mert félt a tevétől-ugyanis nem tudta mi lehet az,és veszélyes-e ránézve.Szerette volna megtörni a diót,de nem merte ledobni hátha fejbe dobja vele azt a valamit,és az felugrik érte a féra.A teve száját megpergetve kidugta nyelvét a majomra és köpött felé egy nagyot.Épp a majom kezére,amitől annak csúszós lett a keze,és a dió-POTTY-kiesett a kezéből.A kókuszpálma alatt egy hatalmas szürke kő éktelenkedett,és a nap megcsillantott rajta valamit.A teve páros ujjú patás lábával felvette a valamit,és a fülére húzta.Egy ragyogó gyémántokkal kirakott gyűrű volt.

 A dió kettétört-az a fele amelyik elgurult,a tevének bőven megfelelt reggelire.A kis majom azt mondta magában:"-Végre!"Apró mancsaival,melyen öt ujj található,megfogta a fa törzsét,és kérgébe kapaszkodva,megfeszülve mászott szépen lassan lefelé-félve-a dió másik feléért.Két kis mellső végtagjával óvatosan a dió alá nyúlt,a fény felé emelte,majd mohón ujját beledugva egy cseppet a szájába cseppentve,cuppanva húzta ki ujját a szájából.Aztán két kezével a szájához emelte a dió héját és lassan,de nagy kortyokban inni kezdett.A nagy mohóság miatt köhögni,majd csuklani kezdett:-Köszönöm Mindenható!-gondolta magában.Ezzel meglátott egy lapos követ,és faragni kezdte ami a diótej után megmaradt-a kókusz húsát.Ebből lett a kókuszreszelék,mert olyan kemény volt,hogy csak nehéz munkával farigcsálni lehetett.Sapi nem adta fel,ha enni akart kénytelen volt dolgozni érte.Meg lett a jutalma:a dió héja kiürült,és ő jóllakott.Álmos volt ugyan,de szomjas is.Az oázis tiszta vizű tavához ment,két lábán és egy kezén,mert a másikban a kiürült dióhéjat tartotta.Lassan a víz alá merítette és a csillogó víz megtelítette a héjat,amit pohárnak használt.A szájához emelte,szemét becsukva inni kezdett.A teve is küzdött,de csak nyalogatni tudta dorozmás nyelvével a kókuszdió belső felét.A nyelvére még a tejből sem maradt,így mérgében felrúgta azt.A dió nekivágódott egy pálmafa törzsének,és apró darabokra törve pattant vissza onnan.Egy darabja beleállt-Kenyér-a teve talpába.Ő fájdalmasan felüvöltött:Áú!A majom el sem vette szájáról a dió héját,úgy mosolygott a tevén.Kenyér úgy döntött,gyorsan iszik egyet és útnak indul.Odabicegett a tóhoz,és észre sem véve a majmot belerúgta őt a vízbe.A tó szerencsére nem volt mély,de Sapi nagyon megijedt,ezért két mancsával belekapaszkodott az éppen inni akaró teve pofaszőrébe.Az felrántotta a fejét ijedtségében,és a kis majom megmenekült.A levegőben repülve fejére tette a kókuszdió felét és köszönetképpen visszaintett a tevének.Mint a repülő mókus kifeszítette lábait a levegőben,hogy minél tovább tudjon repülni,a következő fáig.Mellső lábait előre nyújtva elkapott egy pálma ágat,és felhúzva magát visszaült a fára.Onnan nézte a tevét.Kenyér dörzsölni kezdte fájós lábával pofáját kétoldalt,és jajveszékelt:-Jaj,Istenem!Jaj,Istenem!Miért büntetsz engem?

A majom fentről visszaszólt:-Mert egy irigy állat voltál!Ezzel megnyugodva vissza lemászott a fáról,de eekor hirtelen egy hatalmas kígyó állta útját,és ijedtében,gyors mozdulatokkal,felszaladt a fára-ahonnan jött.A kígyó-Vedlő-tudomást sem véve róla,a tevéhez kúszott:

-Mi a baj teve?-kérdezte sziszegő hangján.

-Te teve vegy?-csodálkozott rá a kis majom,és szemét kidüllesztve meredt rá.

Kenyér már meg sem mert szólalni,nehogy valami rosszat mondjon:

-....iigeen...teve...vagyok-modta félénken,és felmutatta jobb hátsó lábát,felemelte csomós végű csupasz farkát,ami ugyan nem volt kopasz,mert apró kis szőrök fedték.Vedlő éppen a fejét dörzsölte a fa kérgéhez,hogy megszabaduljon régi bőrétől.Amikor ez sikerült,a majom felvette,és abból meg a pálma törzséből tépett rostból összefűzött Kenyérnek egy háti táskát.A kígyó eközben elkúszott-csúszott-mászott a tevéhez,és két méregfogát kímélve szájával próbálta kihúzni a szilánkot Kenyér hátsó lábából.A teve hatalmas fájdalmat érzett,a kígyó pedig teljesen megfeszülve,farkát a facsemetére tekerve húzta a szilánkot.Végül a szilánk-HOPP!-engedett és ahogy kiszakadt a talpból,azzal a lendülettel lecsúszott a kígyó torkán.A kígyó ugyanis csak nyel és nem rág.A teve felét is képes egyben lenyelni.Amint arra gondolt,hogy a teve felét is képes volna lenyelni visszacsapódott a fára,amelyre fel volt tekeredve és a szilánk kirepült a szájából.Körbe-körbe,mint egy búgócsiga.Semmi védelme nem lévén a fogát volt kénytelen használni.Két méregfogát-mely lyukas,hogy mérgét ki tudja engedni-belemélyesztette a fa kérgébe így a farka végül kicsapódott.Megkönnyebbülve ért földet.A teve fellélegzett,és lábát a vízbe tartva lehűtötte azt.Észre sem vette,hogy az a felszín alatt fodrozódni kezdett.Amikor már nem érezte a lábában a fájdalmat,esdeklő tekintettel nézett a majomra.Sapi,megszánva őt lenyújtotta neki a táskát,és a nyakába akasztotta.Kenyér,a szemébe nézve,ezt mondta jó hangosan:

-Isten fizesse meg!

A kis majom,a kókuszhéjból készült sapkájára mutatva csak ezt válaszolta:

-Isten kísérje lépteidet idegen!

Kenyér,a teve felnézett,aztán útjára indult,de még pár száz méter után is húzta vissza a szíve az Oázisba.Majd nem bírta tovább és ezt kiáltotta jó hangosan:

-Isten veletek!

Lassú léptekkel haladt a végtelen sivatag dombjai és homok hegyei között.Púpjában a víz biztosította számára a fenntartásához szükséges vizet.A teve ugyanis így bírja a hatalmas forróságot.Patái alatt a forró homokszemcsék a sebbe furakodtak és az összedörzsölés hatására mélyebb sebet ejtettek.Levette hát hátáról a zsákot,melybe belerakta a kókuszdióhéjat és a gyűrűt.Szájával kivette a dióhéjat és letette a földre,majd belelépett,mint egy papucsba.Kicsit ugyan csúszott,de mégis védelmet nyújtott a lábának.Nagyot felsóhajtva azégre,majd a napra nézett és azt suttogta:

-Köszönöm Istenem!

Ezzel tovább ment...volna,de meglátott egy tevekaravánt.Sorban egymás után gyalogoltak a fajban hozzá tartozóak.Odakiáltott nekik:

-Hé,várjatok!

A leghátsó teve,Zacsi felkapta fejét a kiáltásra és megbökte az előtte haladó tevét,és ez így ment az első tevéig.Ő,vagyis az első teve-Mózes-megállt.Körülnézett és meglátta Kenyeret.Oázist kerestek,de már nem bírták volna sokáig,így Mózes odabaktatott Kenyérhez,és ezt mondta:

-Isten küldött hozzánk!

-Nem,téged küldött én hozzám!

-Miért gondolod ezt?S mi ez az ék,mely testedet fedi?

Kenyér levette a hátizsákját és megmutatta a benne levő értéktelen csillogó valamit.

-Azért gondolom én ezt,mert épp egy karavánt és társakat keresek.

-Nem adnád nekem eme csillogó éket?

-Tessék,Isten segedelmével!

Elvette tőle a gyémántot és megkérdezte:

-Nem tudnál nekünk segíteni?Egy Oázisra lenne szükségünk!

-Gyertek velem!Mutatom az utat.

Hirtelen visszafordult,ezzel homokot vert Mózes szemébe,aki ekkor vette észre,hogy papucs van Kenyér lábán,de nem szólt.Visszamentek azon az úton,amelyen Kenyér érkezett,és órák után megtalálták az Oázist.Szomjasak voltak,de egyesével vonultak a vízhez,és engedték egymást inni.Amikor Mózes a víz fölé hajolt füléről a gyűrű a vízbe esett és annyi felé osztotta a vizet,ahányan inni akartak.Annyit ittak,amennyi beléjük fért.Mózes büszke teve volt és nem szívesen kért segítséget,de most a csapatért megtette!Tehát segített magán,így Isten is megsegítette!

 Megköszönte Kenyérnek a segítséget,befogadták őt a karavánba,Zacsi mellé,és tovább indultak a sivatag forró homokján.

2011.11.13.kedd

 

                                    A madár és az alma héja

Egy ember sétált a kihalt utcán,és almát evett.Kézi készítésű,fa markolatában faragott bicskája volt nála,azzal hámozta az almáját.

 Héja piros volt,mint a rózsa,

Sárga foltokkal tarkítva.

Madár szállt el felette,

S szájából a falatot kinézte.

Az ember úgyis eldobta volna,

Mert nem kellett neki az alma.

A barna-szürke veréb nagyon éhes volt már,

Ezért úgy döntött vár.

Fiai száját nem tudta betömni,

A kukacok elfogytak,így kénytelen volt repülni.

Sírtak a fiókák,hogy:-Éhesek vagyunk!

-Hozz enni!-legyen egy jó napunk!

Az alma édes volt talán,

Mert az ember el is fogyasztotta már-gondolta a kismadár.

Sosem evett még almát,

Így félt felvenni a héját.

Leszállt és közelebb ugrálva megnézte mozdul-e?!

Tudta,hogy kié volt,ki dobta le.

Az almahéj csak feküdt a földön,ahogyan ledobták.

A madárka meg-megrebbenve egyre közelebb szállt.

Belecsípett,majd elrepült,

Az almahéj megperdült.

Megijedt a kismadár,

S rákiáltott:-Ne mozogj már!

De az alma héja nem szólt vissza,

Így a madár már boldogan vitte haza!

Fiai nem féltek tőle,

Jót lakmároztak belőle!

Így ismerte meg a madár az alma héját,

S csillapította éhségük kínját!

 

 

                              A béka és a tücsök

Béka úrfi a nyár közepén vándorútra indult,

A forró napsütéstől bőre jól kitágult.

Így úszva tette meg a nádassal benőtt tópartra vezető utat.

Vagy talán lusta volt ugrándozva megkerülni a tavat?

Hatalmas placcsal a vízbe vetette magát és úszni kezdett,

S bőre a víztől fénylett.

Hangos kuruttyal köszönt a mellette elhaladó halaknak,

Akik a fáról lepotyogó kukacokból falatoztak.

Ide-oda cikázva kerülgették béka úrfit-Gyácsát,

Ki sehol nem lelte barátját.

Gyácsa zöld volt,egyetlen barna folttal két szeme között,

Melyek kidomborodtak feje fölött.

Vidáman megszólaltak a halak:

- Hova-hova Gyácsa úrfi?

Talán mész lárvát lopni?

Vagy csak a túlpartra tévedsz?

Kezed-lábad milyen munkát végez?

Gyácsa egyszerűen válaszolt:

-Munkát ma a túlpart adott,

Képzeletem szárnyra kapott.

Világot látni megyek át,

Átúszom,s remélem vár rám sok jóbarát!

Ezzel a halak elköszönve tovább úsztak.

Gyácsa pedig egyedül folytatta útját a túlpartra,hol tehenek múgtak.

A túlpartra érve ugrott egy nagyot,

Melyet egy szaltóval egy földhalom fogadott.

Várt-várt,

De barátra nem talált.

Olyan üres és kietlen volt minden,

Hogy barátra remény sincsen.

Ezért bánatában a vízből kortyolt egyet,

Szájába szúnyoglárva keveredett.

Mivel ez volt eledele,

Szépen a vízzel együtt,a gyomrába csúszott bele.

Jól lakott,így énekelni kezdett,

Melyből jó hangos kuruttyolás lett.

Meghallotta ezt egy tücsök a réten,

S a tópartra sétált szépen.

Fekete volt,mint az éjszaka,

S nem vonzotta más csak az éj szava.

Mivel ő éjjel zenélt,

Szívesen hallgatta most a béka énekét.

Gyorsan dobogó szívvel,

Sietett válaszolni,ciripeléssel.

Gyácsa felfigyelt a hangra,

S készen is állt a kalandra.

A tücsök odaérve bemutatkozott:

-Szia!Én Lepe vagyok!

A barátság megszületett,

S zenés délután lett.

Együtt zenéltek a parton,

Míg este lett,s már nem volt pardon.

Haza kellett menni mindkettőnek,

Mert hamarosan este hét lett.

Szüleik már várták őket,

S tudták mindent elmesélnek!

2011.11.23.

 

                                    A késő templomóra

A falunak közepén állt egy templom,

Kertjében ott nyílott a liliom.

Különleges volt rajta az óra,

S az emberek ránézve tovább mentek mosolyogva.

Kicsit romos volt már fala,

Nem volt aki rendbe rakja.

A kántor,aki a harangot húzta,

A következtetést levonta:

Kell ide egy munkás csapat,s egy órás,

Nem sok szerencsétlen flótás.

A templomtoronyban egy egér lakott,

Ki összehúzta magát,ha az öreg harangozott.

Nem volt neki sajtocskája,

Se vize,csak almácskája.

Az öreg midig hozott egyet,

Az egér meg lenyúlta,s eszegetett.

A cinikét Gicinek hívták,

De nem volt ki értse a kínját.

Kis fülei érzékenyek voltak,

S nem tudta befogni,ha harangoztak.

Nem volt neki senkije,

Aki őt ettől megvédje.

Talán,hogy almát lopott ez volt büntetése?

Nem volt esély a költözésre.

Még szerencse,hogy macskát nem tartott az öreg!

Hogy aztán az kergesse őt meg.

Egyszer csak megunta az egérke,

S megszólította a vén kántort,hogy -Hé te!

Az öreg megijedve leguggolt hozzá,

S beszélgettek is nemsoká.

Emígyen hangzottak a szavak:

-Csak akkor mondom,ha köztünki marad-

Mondta Gici,az egér,

S az öreg rábólintott:-Belefér!

-Kössünk ma örök szövetséget mi ketten!

-Jól van!-mondd meg mit kell tennem.

-Én szerzek neked brigádot,

Tetethetsz órát,rendbe rakják a templom tornyát,de építess külön haranglábot!

-Miért oly' fontos ez neked?-kérdezte őt az öreg.

-Nyugodtan akarok élni,a harang miatt főleg!

A harangozó bólintott egyet,

S adott még az egérnek egy meggyet.

Kezet ráztak az alkura ketten.

Látod a mese elejét nem feledtem.

Az egér másnap reggel útra kelt batyujával,

Hátha megéhezik elment egy almával.

Délre megérkezett a mezei egérhez,

Segítségért jött unokatestvéréhez.

Népes családja a rokonoknak,

Ugrott karjába az unokatesónak.

Megegyeztek,ahogy ezt illiki,

Hogy bármi legyen is a baj,egymást segítik.

A mezei egérnek Csini volt a neve,

S ismert egy mestert,kinek ügyes volt a keze.

Így hát népes családjával házába költözött,

S a házból még egy macskát is kiűzött.

Annyira sokan voltak már ott a kőműves mesternél,

Hogy annak elege lett,s felkiáltott:-Asszony,költöznék!

Fogták hát a holmijukat és össze is pakoltak,

Nem fogták szorosra a zablát szájában a lovaknak.

Csak a következő faluig mentek,

S így az egereken már túl is tettek.

A mester azonnal látta,

Hogy a templom romokban áll ma.

Tudta,hogy brigádot kell összeszedni,

De sokáig nem kellett keresni.

Jöttek az emberek szép sorban,

Mint a juhok az akolban.

Elmentek az egerek egy órásmesterhez;

Na, ennek is csak ez kellett!

Költözött ő is gyorsan,

S beállt a munkások közé a sorba.

Így lett minden készen,

Ahogy Gici megígérte.

Az órásmester sietett beállítani az órát,

S felfelé számolta a létra fokát.

Amikor éppen kész lett volna,

Eltörött a létra legfelő foka.

Így a mutató elmozdult egy kicsit,

Nem mutatta az időt többé-az igazit.

Akkor még nem vették észre,

Csak később,mikor felnéztek lopva-félve.

Gyönyörű lapja fehéren ragyogott,

De az emberek,akkor örültek igazán,mikor a harang hangja felzúgott!

Az órát nem állították be soha,

Emlékül hagyva e történettel az utókorra.

Nyugodt életet élhetett az egérke,

S hallása is megmaradt örökre!

 

          Füles a prérik királya

 

  Valahol az amarikai prérik egyikén élt egy farkas.Minden nap vadászott,még hozzá üregi vagy mezei nyúlra.A nyulak nagy fülükkel és tömpe orrukkal szaglászták a levegőt.Nagy igyekezettel molyolták a füvet,hatalmas elöl kilógó harapófogaikkal több szálat vettek egyszerre pofazacskóikba.Élénken figyelték a rájuk leselkedő veszélyt.Bundájuk színe beleolvadt környezetükbe,és jól eltakarta őket a ragadozók elől.A farkas felcsapta németjuhászkutyára-házi rokonára emlékeztető középméretű füleit és hátára emelte farkát,majd beleszimatolt a levegőbe.Régóta vándorolt már éhesen.Gyomra állandóan korgott,ő g vissza mordult rá-"Hallgass!Majd ha lesz,kapsz!"A levegőt szimetolva a szél hordta szagokból kiválasztotta a neki legmegfelelőbbet,a nyúlét.A földre lepulva kúszott a fűben,mely elég alacsony volt.Hirtelen struccok csapata rohant el mellette,vadászatát megzavarva.A legnagyobb testű futómadarak egyike megállt fölötte és jól fejbe kopintotta nagy csőrével.A farkas felnézett és megkérdezte:

-"Mit vétettem én neked?"

-"Bocsáss meg idegen,két szemedre azt hittem ganalytúró bogarat látok!Étel ez számomra.

-"Megbocsátok-mondta a farkas,de legközelebb kérlek szépen vigyázz jobban!

Ezzel a strucc sarkon fordult és erőteljes lábaival futni kezdett a prérin át.Olyat rúgott a földbe,hogy egy rögdarab megint fejbe találta szegény farkast.Az nem bírta tovább és felnyögött:

-A macska rúgja meg!-persze igazából azt sem tudta mi az a macska.Csak feléjük így mondták.

A strucc után azonban nem maradt más csak a porfelhő.A nyulak gyorsan üregeikbe szaladtak a csapat elől,így farkasunk éhkoppon maradt.

 Nem bírván tovább éhségével egy falu felé vette az utat.Ahol emberek él biztos táplálék,majd vadászik tyúkokat.Elszaladt hát a legközelebb eső ember lakta helyhez és a kerítés  ásni-hatalmas,erős körmei hamar meghozták a várt eredményt.A drótkerítés alá ásott alagúton átdugta a fejét,majd mellső lábaival megkapaszkodva húzta át magát a lyuk túloldalára.A farkas nem olyan,mint az egér,hogy ahol átfér a feje,átfér ott  a teste is.Szürke-fekete-fehér bundájából egy darab a kerítés hátra.A farmon lévő kutyák azonban csak felkapták fejüket,de nem ugattak.A farkas orrát a föld fölé helyezve nyomot keresett,és lám a harmadik lépésre szagot fogott.Egy ereje teljében lévő kakas szagát!Lassan,osonva közelítette meg a kerítés deszkákból összeácsolt baromfiólat,melyben kacsák,libák,tyúkok,kakas,pulykák és gyöngytyúkok laktak.Talált a hátsó oldalán egy neki megfelelő lyukat és átbújt rajta.Hangtalanul elkapta a kakas nyakát,de ebben a pillanatban levágódott mögötte egyy raklap,mely deszkákból van összeszegelve.A sötétben úgy megijedt,hogy behúzta farkát,de kakast nem bírta elengedni,annyira összeszorultak fogai.A tyúkok heves ricsajozásba kezdtek.Erre a kutyák felkapták fejüket és felpattantak fekvőhelyükről,az ólhoz rohantak.Olyan lármát csaptak,hogy bent a faházban felkapcsolták a villanyt.A gazda felöltözött,kilépett a nyári estébe.Felkapott a kerítés mellől egy vasvellát és a tyúkok óljának ajtajához lépett.Mivel a kutyák fűlsértően csaholtak,lassan nyitotta ki az ajtót,de a vellát nem emelte fel.

  Az ajtó lassan kinyílt,s ő lábával kitámasztotta azt.A fény ,a farkas szemébe villant és uzsgyi,nekiiramodott. A gazdának ideje sem volt ütésre emelni a kezében lévő tárgyaat,amikkor a farkas kiviharzott mellette!A kutyák berontottak,de már késő volt.A gazda azt hitte valamelyik kutyája az,ezért amikor meglátta a szájában a kakast,utánna kiáltott:

-Füles,azonnal gyere visssza!

A kutyája,akit Fülesnek hívtak,fülét hegyezve,értelmes,várakozó tekintettel figyelt gazdájára a tyúkólban,majd megértve szavait a lábához ült.Gazdája csodálkozva nézte a figyelmes ebet.Az újonan kinevezett Füles,boldogan szalad el zsákmányával.Kiküzdötte magát a kerítésen és visszarohant a csendes prérire!

 

Kicsi fiam,mit meséljek Neked?

Egy mesét,ami megesett?

Élt valahol egy apóka,

A neve Cipóka.

Mi történhetett vele?

A mezőn diót talált izibe.

Macskája nem akart egeret fogni,

S ezért új tervet eszelt ki.

Zsebre vágta a diót gyorsan.

S haza szaladt nyomban.

A dióhéjat,a macska talpára kötötte

Az egereket azzal ijesztgette.

Ahogy csattogott a héj a cica talpa alatt,

Minden egérke a házból kiszaladt.

Örült is Cipóka,az apóka,

hogy végre hasznossá vált a cicóka!

Végül talpáról a dióhéjat leszedte

Így szaladhatott a macska,a beste.

Nem volt többé lusta a macska,

nem bújt többé a kemence sutba.

Egész nap az egereket leste,

így lett az öreg elégedett este.

Ahogy az egerek elszeleltek,

boldogan lefekhettek.

Nem volt ki megrágja a sajtot,

a cica papucs nélkül boldogan szaladgált ott.

Így lett vége a mesének,

s boldog vége az estének.

2013.04.10. szerda

 

Kiskacsa a tavon,

Lebukik,de nagyon.

Keresi az anyukája,

Hová tűnt a madárkája?

Mire vadászik éppen?-

a jéghideg vízben.

Bekap  egy falat kenyeret,

melyet egy ember odavet.

De nem megy közel,felröpül,

kiskacsája ott marad egyedül.

Felbukik a víz alól,

s egy nagyot hápikol.

Felfigyel a madár-mama,

s izibe repül oda.

Megosztják a kenyeret,

s a mesének vége lett.

2013.06.25. hétfő

 

                   A csodálatos szivarfa

  A Kovács családhoz új jövevény érkezett.Cirmosnak keresztelték el.A cica szürke alapon fekete csíkos volt.Zöld szemei világítottak és farka végén fekete folt uralkodott.Rövid idő alatt a szívükhöz nőtt.Egy reggel azonban Ádám,a kisfiúk hiába indezt az ajtófélfánál állva végighallgatta.Hibásnak érezte magát,amiért kiengedte az udvarra a cicát.Szülei annyira belelendültek a vitába,hogy észre sem vették,amint a kisfiú arcán legördülnek a hatalmas könnycseppek.Felkapta kék kabátját és szó nélkül elrohant-sapkáját azonban elfelejtette felvenni.Sokáig rohant sírva,amikor kimerülve elérkezett a Fő utca sarkára.Meglátott egy szivarka fát és leült annak a tövébe.Két térde közé tette fejét,arra ráhelyezte két kis kezét és magában ennyit mondott:-Cirmos cica,kérlek szépen,gyere haza még ma délben!Halk motoszkálás hallatszott a feje fölül.-Maradok-gondolta Ádám és tovább búslakodott.Az ágak tovább mozogtak,mintha a szél borzolná őket.